Search

Kanapémumus-alkotások

"By giving us the opinions of the uneducated, journalism keeps us in touch with the ignorance of the community." Oscar Wilde

Dearest B,

This is the proof of the fact that therapy hs been progress for you.

Right now, if you might not remember it, you are sitting on your bed with your diary fully teared and chatting with one of your exes about how to keep yourself sane.

If this wasnt enough, the main reason you staerted this blog is that you reaised that even  this insane bullshit person tried to tear yourlittle world apart, you fuckin stayed in your place and did not kill your self.

Even better, you realised that no fuckin person is good enough for you to have yourself killed because of them.

Also: he is a narcissistic bitch who thinks he can make you dance like he would like to.

And you are not like that.

ű

Remember, you do not need anybody to prrve you are worth living and capable of any fuckin relationship.

You will be a good mother and a good partner afterall. You are persistent and agile and capable of being a lioness around its cubs.

Cheers to that, dearest.

You are the dearest afterall.

Love oyourself, No ne else will.

Hugs, a nd kisses, and keep on moving,

From B, H, MT, and all of us.

We are proud of your decisions.

About respecting yourself.

Advertisements

Befőttes gumi

A konyhai székre felkucorodva, elmélázva bámulom a szemmagasságban elhelyezkedő serpenyő oldalát, próbálom megfejteni, mi tükröződik rajta homályosan a szomszéd házból.

A kezem viszont nem áll le, pontosan ugyanúgy matat, szinte akaratomon kívül, mint bármikor máskor. Hiába nyugodt az arcom, hiába nem mozdulok, hiába kapcsoltam ki, a kezemnek járőrözni kell, felderítenie és ellenőriznie mindent, ami körülöttem van. Talán őriz. Talán tudat alatt ezzel maradok a valóságban.

Hirtelen azonban megszűnik a csend, visszakerülök a helyzet elkerülhetetlen kényelmetlenségébe. A kezem megállt. A szék támláján, imbolygósan, de még tartó csavaroknál időz. Fogok valamit, halvány simításokkal matatom azt a nem odaillő dolgot, ami teljesen kizökkentett. Próbálom minél finomabban kibányászni a szerelékből…

Egy poros, koszos, tapintásra is érezhetően öreg befőttes gumi. Még a „gumiszínű érából, nem a pennyben kapható színes generikum.” Elszakadt már, de nem ette bele az idő a csavarokba, így ki tudom szedni. Aztán teljesen helyzethez nem méltó módon realizálom, hogy ez mennyi gondolatsugallatot, érzelmet hordoz magában.

Gondolkoztam már rajta korábban is, hogy ezek a székek legalább annyi idősek, mint én. Csak máshogy emlékeztem rájuk: még barnásak voltak, nem ennyire kopottak, mert volt még rajtuk lakk, ráadásul az konyhában álltak, sárga párnával fedve, hogy ne álljon bele a szálka a csupasz combunkba nyáron, ha rájuk ültünk. És akkor még nem féltem leülni, mert nem volt minden egyes helyen, ahol lehet, kilazulva az illesztés.

Közben rohamoznak az érzelmek. Főként keserédes, mert melenget, hogy itt vannak, de markolássza a mellkasomat is, hiszen nem otthon, és nem a konyhában, és nem kisgyerekként ülve dúrom a számba lelkes hörcsögként a makarónit, és nem tizenöt évvel ezelőtt. Kúszik feljebb az érzés, és eléri az orrszurkálós, homályosan látós szintet. Pont akkor, amikor nem kéne, mert bejön a lakótársam a konyhába. Meglát, magához mérten megdöbben, és mielőtt feltenné a szokásos kérdést, feltartva a kezemben a szakadt befőttes gumit bugyborékolósan közbeszólok:

−Szerinted ezt a befőttes gumit én, vagy az öcsém raktuk oda?

Szerelmes levél az öcsém exének.

Ha felnövök, és eleget jártam dühkezelési terápiára, meg ilyen huszonegyedik századi bíróságkerülő dolgokra, akkor ezt az üzenetet nem küldeném el. “Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”
Őszintén? : maximum sajnálni tudom azokat, akiknek az anyja egy “vibrátoros plázakurvával egyenlő” (nincs baj a vibrátorokkal, az mindenki lelki egészségének elszámolója, ha el akarja számolni).
Plusz, vesszem az összes olyan ribanc, amelyik a saját kényelmét figyelembe véve kihasználja a hímneműeket. Kívánok gyors áttétess melanómát, gonorrheat és lupust egyszerre nekik.
1. ezt az üzenetet emlékezetem szerint azután küldted, hogy bekommentáltad a tapsikolós emojik pátoszos rengetegét az instagramra, és feltételezve a kombinálóképességed, gondoltam, hogy ebbe már anyámat is belevetted.
note: objektív képet akartam alkotni, de tekintettel arra, hogy rapszodikusan elküldtél a picsába, ezt nem feltétlen sikerült.
plus, darling, szerintem a családom többet tett érted, minthogy így “fuckthisshit elsősvagyokmenővagyok” hozzáállással elkezdj élősködni, mert királylányoknak nem kényelmes a bejárás.
Also, please note, hogy nem akartam anyázni, így egy közmondást sem írtam le neked szemtől szembe, óvva, az omg cantbelievethis lelkedet : “nézd meg az anyját, és menekülj.
Még egy dolgot: Így szeressenek téged is.

Az a jó az olcsó sminkekben, hogy ha belebőgöd a szemedbe, legalább még meg is büntet amiatt, hogy egy kudarc vagy.

Aztán lenézel jobbra, és az iszonyatosan ronda bundájú macskád néz rád, hogy wtf, human, ennyire ótvar nem szoktál lenni.

És visszanézel rá, hogy mit nézel, kurva, inkább most legyél egy anyátlan óvodás szintjén, és gyere ide megvigasztalni.

Erre a gondolatra inkább pruffan egyet, és bemászik a várába, hogy ne is lásson, mert ő elhatárolódik a kontrollálatlan érzelmektől.

Jól is teszi. Kurva.

 

Nem tudom, mennyire egészséges kurvának hívni a ronda, de kacsingatós macskádat. De nem is fogok úgy tenni, mintha érdekelne.

Depresszió/disztímia: egy régi, lyukas, hímneműtől lenyúlt pólóban akarok fetrengeni, széjjelfolyt arccal, egy asztal alatt, bugyiban.

Szorongás: DE AKKOR NEM HALADSZ A TEENDŐIDDEL MERT SOSE LESZ BELŐLED SEMMI!!!!!!44!!!!!

Migrén: bocs srácok, késtem, útba esett egy quarelin.

Én: konyhakést. Kérlek. Könyörgöm.

 

 

 

Vissza 2009-be

Maradjunk annyiban, hogy ebben a cyclothymia /generalizált szorongás /impulzus kontroll zavar /neurotikus AF dologban annyi a pozitív, hogy kifejezetten nehéz a lelkületemben érzelmet találni, amikor épp nem falatbontóan agresszívan mérgesnek érzem magam vagy amikor nem hypomániásan meg akarom váltani a világot, vagy épp mászok a szekrény sarkába a mélyponttól, (nem írom le a depresszió szót, mert attól megijed a laikus… ja hopsz.)

Tehát nem gondoltam volna, hogy egy olyan este, amikor hullafáradtan internet-kóricálással építem vissza a három agysejtem közül azt, amelyik hippocampusként tanulásért tudna funkciolnálni ráakadok egy olyan dalra, ami egycsapásra visszadob a 2009.es reményteljes énemhez.

15 voltam, az egyetlen társaságomnak jóformán a naplómat, tollakat és az mp3-lejátszót lehet mondani. Azon pedig különféle post-Disney szutykokkal. Nem, nem dalok. A metro station nem számít dalnak azzal a fejemmel, amelyik a Royal Albert Hall-ba megy majd szűk egy éven belül és jobban tervezi mint romantikus némber az esküvőjét.

Erre berakják ezt a pre-klubzene szerű, még fülbemászó ritmusos katasztrófát, ami sajnálatosan kellemetlenül tetszik. És visszaestem 2009-be, és valami enyhe reménysugár gyúlt a pici kövült mellkasomban, hogy majd ha nagy leszek, megyek én is így bulizni és milyen jó lesz valami emelkedett lelkiállapotban ilyenre táncolni.

És erre reagált a csendes realizmus a fejemben…

De… 24 vagy… mindjárt diplomás. Itt csak üszök alja népek járnak ilyenekre bulizni, és különben is utálsz kimozdulni.

2009 én: PARTIIIIIIITIMEEE

24éves én, macskával maga mellett, BF-fel feküdve az ágyon: Ok, de akkor ne szabadulj ki.

2009 én: mennem kell, mostmár 2011 van.

 

24 éves én: Mi történt, hogy így megtalálnak az emlékek?

 

6 éves terv vég(r)e.

Nem diplomát kapok (sajnos). Azt majd jövőre.

Annál lehet, hogy az elején sokkal nagyobb kihívásnak tűnő dolgot végeztem be.

Kiolvastam az Anna Kareninát.

Most tarthatnék hatásszünetet, megveregethetném a saját vállam, hogy mekkora király vagyok, de távolról sem akkora eredmény ez sajnos/szerencsére, mint egyéb másik könyvek (például D. H. Lawrence: Szerelmes asszonyok egzisztencializmusa) voltak.

De valamivel összeszedettebb stílusban tervezem megírni ezt az értékelést, mint a szokásos, mert nem mindenki tudja a kis cafatos gondolkodásaimat összelegózni.

SSSSSSSzóval. Beszámoló.

17 évesen kezdtem el először olvasni, az volt a nagy romantikus terv, hogy 2011 nyarán majd szép boldogan elkezdem építeni a műveltségemet, hogy ne egy üszök szakbarbár biológus-szerű egyedként kerüljek fel a sok okos közé az egyetemre (az álomvilágom elvárásairól az egyetemi átlagintelligenciát és az olvasottságot kérem ne kezdjük el prüszkölve sírva eltemetni a saját hamvaiban, hiába ez a valóság).

Mondhatom, hogy gyorsan elvérzett a terv, körülbelül az első rész 200. oldalánál. Az okok közé fel lehet sorolni azt, hogy a filozofálgatás távolról sem érdekelt, a házasságtörést nem tudtam kifejezetten a szívemen viselni, az orosz realizmus monotonitása az akkori csapongó szentimentalista szinesztézákért és szóvirágokért rajongó kockásinges tejbetöknek nem éppen lett a szíve csücske.

Abba is maradt, valahol augusztusban.

Második nekiesés azt hiszem, egyetem első évében volt, amikor a női íróktól és női karakterekkel kezdődő barátságom első alappilléreit vakarásztam elő az antikváriumok hátsó büdös polcairól, mikor januárban minden sikeres vizsga után könyvet vettem. Hello Jane Austen. (Viszlát Jane Austen… )

Aztán 2014 decemberében a szokásos év-lezáró elmélkedésemben találtam rá életem első reading challenge-jére, amit utólag töltöttem ki.

És akkor fogadtam meg először, hogy ezt el kell olvasni, mert igenis hozzátartozik az irodalmi alapműveltséghez, és mivel semmilyen másmilyen alapműveltségem nincs (najó, de, zene és festészet), muszáj valamiben erősnek lennem.

2015-ben elvérzett.

2016-ban sem sikerült.

És láss csodát, 2017 április 20-ra sikerült kivégeznem.

És a legfurább, hogy nem volt kínszenvedés.

Érdekes, hogy kb 150 könyvvel később (ez hat év termése, körülbelül), úgy, hogy kicsit barátkoztam az eszmefuttatásokkal (Kundera), a filozofálgatással (D. H. Lawrence), a lélektani leírásokkal (Agatha Cristie, Vonnegut, Kundera, Plath, Austen, Bronte, Bronte, satöbbi), a lassú történetelmeséléssel (fantasy, satöbbi), így azért emészthető volt.

Ami furcsa volt, hogy olvastatta magát. Kényszerhelyzet természetesen fennállt, értem ezalatt azt, hogy a sok-oldal-van-még szorongatást végig éreztem, mégis tudtam, hogy most a végére fogok érni, nem fogom akarni kivágni az ablakon, és még talán le is fogok tudni valami tanulságot vonni.

Így is lett.

Tanulság: Örvendj, kedves ezt olvasó, hogy most élsz, nem az akkori oroszoknál. Mert van védőoltás, meg mert kicsit korrektebbül állnak az emberek a váláshoz, meg mert nem adnak fűnek fának morfincseppet.

A történetre vonatkozó tanulság: A két szál érthető, a fülszövegben is leírták, hogy Levin Tolsztoj filozófiai pályafutásának rügy bontogatása és szárny próbálgatása, a szocializmus első kérdéseinek felvetése, az alapvető orosz munkásosztály és vidék problémáinak megoldásáról gondolkozó értekezés kezdete, Anna története pedig a házasságtörés, az azt követő érzelmi kavalkád, cselekmény és lehetőségek felsoroltatása, valamint számos akkori közéleti esemény szimbolikáját rejti magában.

(azért hagy engedjem meg magamnak a gyors, élő beszédbeli, éjszaka, egy kocsmában elhangzott véleményem, modernül, 140 karakterben: “ok, vannak benne jó gondolatok, ok, elfogadjuk, hogy két szál, stb, de hogy ez a nő egy mekkora hülye picsa!” #annakarenina )

Nem kell tarkónvágni a Háború és békével, mondván “kislányom, hogy beszélhetsz így egy klasszikusról”, (mert esetleg visszacsapok egy farmakológia alapjaival btw), hagy fejtsem ki.

Ahhoz szoktam az elmúlt 3 év alatti könyvkalandjaim alatt, hogy egy nőalakot átlagosan tudnak ezek a szerencsétlen hímneműek ábrázolni. Tolsztoj ebben egy hatalmas pofont célzott a fültövemre… Ez egy felszínes főszereplő. Annyira, hogy olyat rég láttam.

Lehet, hogy én vagyok belekényelmesedve a feminista irodalomba, de általánosan azért több cselekményt, gondolatot és megoldás-lehetőséget szoktam észrevenni egy műben egy női szereplőtől, ha figyelek, mint itt.

Természetesen megértem, hogy miért ilyen minimalista az ábrázolása, de azért kissé furcsa, hogy egy főszereplőnek nincsenek rétegek a személyiségében. Jajj, a fiam, jajj, eltartott vagyok, jajj, szeretem, jajj, nem szeret, jajj, jól megölöm magam, hogy szenvedjen.

Gratulálok hozzá.

Levél Anna Arkagyevnához (mert nem is Karenina, mert teljesen eldobta magától ezt a nevet, még az elején)

Drágám, kérem, nézzen magába, vegye észre, hogy egy ilyen helyes és intelligens fejjel, amennyit Ön olvasott az utóbbi időben, ezekkel a testi adottságokkal, hogy a társadalmi előnyeit ne is hozzam szóba, nem illik ilyen helyzetbe hoznia magát.

Kérem, ismertségünkre nem hivatkozva gondolja át a helyzetét és döntsön a fent felsoroltakhoz méltón.

Tisztelettel,

Hellebora Phlomoides ,

Feminista vitank.

(vitank. Vitázó tank. Letarollak, te szutyok nyávogó nőszemély, hogy szégyelld el magad!) (Vissza a Hölgyemény stílusú íráshoz, már amennyire a kompetenciám engedi.)

Egyébiránt fentebb emelkedetten szapult főszereplőnk leírása mások szemén keresztül kifejezetten sejtetni próbálja, hogy ebben a karakterben bőven több lakozhatna, mint az, hogy kétségbeesik, mert egyszer hozott egy tisztességesen arcátlan döntést. Amire csak a fejemet tudom rázni.

A többiek viszont mélyen és aprólékosan kidolgozott személyiségnek mondhatók, ami meglepő, hiszen elviekben csak mellékszereplők. (Szeretném megjegyezni, hogy egyébként pedig nem. Majdnem mindenkinek a szemszögéből íródott egy-két fejezet, mindenki gondolkodását bemutatja valamennyire az író. ) Karakterfejlődés kifejezetten észrevehető. Példamutatónak is lehetne nevezni, annyira rétegesen és lépcsősen fejleszti a cselekmény folyásán keresztül az egyes személyeket az író. Kitty egy ijedt kislányból olyan szereplővé válik, akit néha akár csak kimondatlanul is, de mindenki tisztel. Vronszkij esetleges érzelmeit is sejteni lehet. Dollyn keresztül szerintem egy-egy fejezetben Tolsztoj felesége szólalt meg (ezt azért gondolom, mert a szakállas drágánk a feleségével íratta le TIZENHÁROMSZOR A HÁBORÚ ÉS BÉKÉT!!! HAT GYEREK MELLETT! Tuti nem az Anna Kareninán kezdte használni a kis kacsóját. Tuti. #thanksfortyping).

Maga a történet mélyen és aprólékosan bemutatja az akkori orosz világot, a nemességet, a moszkvai és pétervári életet, azt, hogy milyen életük volt az akkori grófoknak, hercegnőknek. Ugyanezzel a pontos ábrázolással vázolja fel a falusi életet, a gazdálkodás kezdetét, és sejteti a szocializmus kialakulásának okait, érveit. Levin szála, ahogy írtam korábban, szól erről.

Az ő beszélgetései a nemesekkel, akik falun élnek (vagy legalább rendkívül gálánsan évente egyszer lelátogatnak a kastélyaikba) boncolgatja a megoldásokat a munkásosztály és az argokultúra akkori problémáit.

És egyébként Levin személyiségfejlődése is elég látványosan érezhető. A gondolatai központjában Kitty áll, (nyilván) a könyv elejétől a végéig, ám a halálvágy, birtokvezetés, Kitty, jövőkép változó arányban foglalják el az agyát a történet egyes időpontjain.

Összefoglalva:

Egyértelműen megérdemli a klasszikus jelzőt. Réteges, sok jó gondolat van benne, a modern irodalomban is tökéletesen megállja a helyét. Aktualitását egyáltalán nem vesztette el, mondandója nem csak egy nagy közhely van, hagy gondolkodásra nyitott kérdéseket, amiken órákat lehetne vitatkozni (előre látom, hogy anyucikám elolvassa ezt a kirohanást és nekem ront telefonon keresztül, hogy miért gondolkozok így a kedvenc könyvéről).

Mindenképpen ajánlom, legalább egyszeri elolvasásra.

És mégvalami: BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA!

B

 

 

long time no see

Nem elég szépirodalmi a cím. Bullshit. Aki meg káromkodik, nem elég lady.

Aki meg ezt kitalálta, akkora közhelyeknek él, mint egy szőke C-s melltartós fittnesslady, aki büszke arra, hogy felrakott egy instagramfiltert egy kávéról.

Annyira cafatul érzem magam, hogy muszáj nekimennem a billentyűzetnek, ameddig tart, annyira ihletett állapotban vagyok így cafatosra idegelődve és gyakorlatilag a saját agyamtól beblokkolva az ágyamba/ra.

Nem, nem cefetül. Cafatul. Mert úgy érzem magam, mint egy kicsit már összerohadt narancs, amit a nagyon professzionális túlkifinomult hölgyecskékek egy félig törött műanyagkéssel nyeszetelnek. Szutyakolósra.

Másik ilyesféle hasonlat egy kötél lenne, bár olyat a tisztességes korombeli is maximum a csináld-magad okítóvideókban látott a youtube-on, nem múlt hétvégén a kamrában, ahonnan le kellett vágni a józsi bácsi fokhagymafüzérjét, mert jött a Marika energiavámpír.

Ugyanazzal a műanyagkéssel, természetesen.

Legalább a kihányt kakaóscsiga macskánk egy kicsit empatikus. Itt alszik. Az empatikus nagy szó, de nem baj, mert most éppen jellemző volt rá, mert belefeküdt a számba és dorombolt a mellkasomon.

Ez a blogbejegyzés körülbelül annyira lesz összefogott, egyértelmű és értelmes, egy szálon futó és satöbbi stilisztikával és tartalmi elemekkel nem megáldott, mint a műanyag késsel vékony szeletekre vágott egyetemistáknál megszáradt trappistasajt.

Nagyon nem bírok az 50 négyzetméter környezetemtől elrugaszkodni. Szánalmas.

Mennyi változtatás volt pedig az életemben, atyaúristen!

Vicceltem. Azt sem bírom megszokni, hogy az egyik szemüvegkeretem piros. Kifordultam a tengelyemből, hűha.

És mindezek közben, hála annak a jól eső, ám sajnálatos módon nem létező délutáni alvásomnak, körülbelül annyira vagyok kompetens a gondolkozással, hogy biztosan ne tudjak este aludni.

(Csak egy sunyi zárójel: a ma délutáni “alvás” tipikusan az volt, ahol mindössze 3 !!!!!!!!!!! rühös-veseköves-túladagolt-vérhasszagú órán keresztül éppen eljutottam addig, hogy az agyhullámaim talán kisimuljanak egy EKG-nyit. Aztán reccs, hork, csatt, durr, piff, puff, macska, konvektor, ajtó, kajaszag, hányingerkeltés, minden. MINDEN. És ezt játsszuk el úgy… huszonötször. Szeretném jelezni, hogy a türelmes és sokat tűrő toleranciaküszöböm három után hozzá akarta volna egy kedves mozdulattal kitekerve bárkinek a nyakát, miközben azt sziszegi, hogy aludjál! Aludjál! )

(Á. Nem vagyok agresszív. Ugyan.)

Jó kilátások. Végre van egy este szabadidőm, amikor pihenhetnék, és csúfos kudarcokat vallanak a lehetőségeim, saját magamat buktatom ki úgy, hogy felmossam saját magammal a padlót. Csodálatos. Gyönyörű. Darwin-díj.

És nem tudok magammal semmit kezdeni. Nem tudok elmenni inni egy sört egy ismerősömmel sem, mert mindenki vagy nagyon komoly felnőtt és dolgozik, vagy barátozik barátnőzik, én meg fetrengek itt, mert mindenki annyira boldog rajtam kívül, csak én vagyok az az inkompetens aki képtelen a stresszt kezelni és még a telefonjával sem képes elfoglalni magát. Olvasni túl fáradt, mert nem szennyet szokott olvasni. Aludni meg nem tud, mert a fáradtságtól insomniás. Bazd meg, genetika. Bazd meg. Köszi.

 

 

 

Movie Challenge2017

2017-ben mindent kihívunk magunk ellen.

  1. 2017-es Oscart nyert, legjobb film.
  2. 2017-es Oscart nyert, legjobb női főszereplő
  3. 2017-es Oscart nyert, legjobb férfi főszereplő
  4. történelmi
  5. thriller
  6. pszichotriller
  7. mentális betegség
  8. akciófilm, such robbanás
  9. nem-egyszer-nézős
  10. sci-fi
  11. képregény adaptáció
  12. STAR WARS “eztígy”
  13. lelkileg kicsinálű
  14. humoros
  15. Krimi
  16. Idióta, de humoros adaptáció
  17. IMDB-n top 10-ben benne van
  18. Nagyon beteg alapmű
  19. Sok-neves
  20. Johnny Depp
  21. Tim Burton
  22. Híres ember életét feldolgozó
  23. Igaz történeten alapul
  24. Nem egyértelmű végű
  25. James Bond
  26. Üszök művész film
  27. Sokadszor is megnézzük, nem unjuk meg
  28. Jó magyar film
  29. Folytatás
  30. Üszök epic zene
  31. Klasszikus (van értéke és régi)
  32. Aranyos
  33. Purdénak írt, nem purdénak való
  34. Regény alapján készült
  35. Női főszereplős
  36. Nem emberi főszereplős
  37. Kedvenc színész játszik benne
  38. Kedvenc színésznő játszik benne
  39. IMDB-n 8 fölötti
  40. IMDB-n 7 fölötti
  41. Elgondolkodtató
  42. Nagy színésznevek egy helyen
  43. Oscar film legjobb
  44. Oscar zenéért
  45. Valaki kedvenc filmje (nem muszáj résztvevőnek lennie)
  46. Kedvenc zeneszerzők egyike szerezte a zenéjét
  47. Valami a tavalyi listáról szereplő film-ötletek közül
  48. Valami ami gyógyszerekről/drogról/mérgezés
  49. Valami, amiben van egy random macska kameo
  50. Paródia
  51. alapmű (lehet szar is)
  52. Alja üszök rossz volt.

Hellebora Reading Challenge 2017, for me.

Szabályok a szokásosak. Havi egyet minimum, ferdíteni olyan poklokban, mint vizsgaidőszak, szabad, és meg kell közelíteni a tavalyi szintet (2016-ot)

  1. Valaki kedvenc könyvét
  2. Olyat, amit kaptam, de még nem olvastam
  3. Színész által írt
  4. Memoár/napló
  5. Szakmámhoz kapcsolódik valahogy (kreatívnak kell lenni)
  6. Nő írta (legyen egy igazán könnyű)
  7. Valamit, amit már láttam filmen
  8. Jellemformáló
  9. Anya polcáról
  10. 2012 után íródott (2010, mint könnyítés)
  11. Igaz történeten alapulót
  12. Díjat nyert
  13. Korai feminizmus
  14. Alteregóval kapcsolatos könyv
  15. “a classic that will make you feel well read”
  16. Valamit újra
  17. Egy nap alatt egy könyvet
  18. “honest about mental health”
  19. Valamit, amibe belebukok
  20. Wheel of Time folytatás
  21. 1950 után íródott, de már nagyon klasszikusnak és alapdarabnak számít
  22. Valaki ajánlása
  23. Többrétegűt. Amire azt mondom, hogy nem elég egyszer
  24. Régóta ismert, de elsikkadt az elolvasása
  25. Cím alapján emlékezetemben megragadt
  26. Novellás/verses/elbeszélés/Dráma
  27. Egy híres ember-ről/től
  28. Fotóskönyvet, ami nem árt, valami olyan területről, amit nem csak névről ismerek (makro/portré/táj/épület)
  29. Amin nyüszítve bőgök
  30. Ami abban az évben jött ki, amikor születtem
  31. Ami olyan helyen játszódik, amit meg szeretnék látogatni
  32. Valamit a google keepes listáimból
  33. Anya ajánlása
  34. Egyszavas című
  35. Valami, amit olyan személy írt, aki 30 alatt van
  36. Valami, ami tavalyról rajtam maradt, és fentebb nem említettem meg.

 

Ennyi elég is lesz. Ha esetleg teljesen kicsinálnám, akkor tuti nem írtam szakdolgozatot, nincs nyári gyakom, nem dolgoztam.

Viszont legalább művelt leszek.

Hajráén(:

Blog at WordPress.com.

Up ↑