Bármit olvastam, bármikor, bárkitől, szinte minden esetben beleszerettem. Vagy a könyv főszereplőjébe (ez a leggyakoribb, gondoljunk csak arra, amikor olvastuk a Harry Pottert. Jó, az talán nem beleszeretés volt, mély és meleg szeretettel, de minimum a kedvelés szintjére eljutott nálam.), vagy a történetbe (A Canterville Ghost), vagy egy helyszínbe (Völgyzugoly), vagy a leírásba. Ha ennél tágabb körökben gondolkozok, akkor mondanivalóba ( A négyszögletű kerekerdő). Vagy az érzésbe, amit ébresztett bennem (Jane Eyre). Vagy a megfogalmazásba (Teleny).
Vagy az íróba. És ha ez így történt, hogy a stílusába, vagy abba a személybe, akit a könyvek  stílusa mögé sikerült képzelnem beleesnem, olyankor jött a többi könyv. Fantáziám nem egészen nevezhető abból a szempontból átlagosnak, hogy ez megreked a távoli imádás szintjén. Mélyen és sugárzóan, rendszerint hosszan kitartóan és ölelgetősen szerettem ezeket a (tév)képzeteket.

Amikor már több mindent olvastam el valakitől, akkor kezdett bennem felébredni a vágy, hogy beszélgessek egyet az alkotóval. Nem olyan tipikus könyvtárban megrendezett író-olvasó találkozó alkalmával, hanem egy hozzá és a könyveihez illő helyszínen, természetesen mindent a benyomásnak megfelelően elrendezve.

Bár valószínűleg kikérné magának az illető író, hogy ő is egy teljesen normális ember. Én pedig néznék rá nagy szemekkel, hogy “hát persze, csak én ezt nem így látom. És jelenleg az számít, amit látok. De adok egy lehetőséget és győzzön meg.” Olyan lenne, mint interjút csinálni. Ott is meglepődik az ember, hogy egy mindennapokat ugyanúgy elátkozó, papírjait szétdobáló élő egyénnel beszélget, nem csak egy színek és álmok fekete-fehér tintás kivetüléséről, mint ahogy azt idillien elképzelte.

Szóval ha elgondolkozok azon, hogy mondjuk Oscar Wilde-dal való találkozásom hogyan zajlana, valószínűleg elkezdenék mosolyogni és somolyogni, hogy talán jobb is, hogy ez nem jött létre.

Kár. Mert már élt bennem a kép, ahogyan egy londoni, Temze-parti Mood-szerű meleg színekkel tarkított, nyugodt helyre beülnék Vonnegut-tal, akivel előtte megittam egy bögre teát a sátáni hattyúk mellett sétálva. Majd pedig elkezdeném kérdezgetni arról, hogy milyen érzés szaggatottan, mégis tökéletesen egységben írni. Ő pedig valószínűleg nem úgy reagálna, ahogy várnám.

Mert egyébként ki beszélget Londonban már halott írókkal? Ki más fantáziál erről, mint én?…

Advertisements