Páratlan évet töltök. 13 évesen összeveszés, 15 évesen ordibálás, hogy ne képzeljem már, hogy az enyém a világ, 17 iszonyatosan óvatosan, csendesen, bizonyítványt kaptam, 19 évesen undorítóan “felnőttesen”…

Mi lesz idén? Őszintén… Kiindulva a szeptember óta tartó állapotokból, abból, hogy a barátaim nem hiszem, hogy elfogadják, hogy nyüszíteni akarok a sarokban és átgondolva, hogy mit csináltam, ami az életkoromat tükrözné, mire lehetek büszke. Ezért nyüszíteni. Különben meg aznap reggel fogok zh-t írni. Meg utána csütörtökön. Az sem lesz nagyobb boldogság…

Szóval internet nélkül el kéne zárkózni, messze, egy csendes kis kávézóba, vagy könyvtárba, elektronika nélkül (zene megengedett) és csendben szépen a helyére tenni magamban azt, hogy haszontalan vagyok és utálom magamat. Meg a szülinapomat. Meg az embereket. Akiket mellesleg augusztusig szerettem.

Kíváncsi vagyok. És félek. És nem akarom. És a legszörnyűbb, hogy pontosan tudom, hogy úgyis az lesz a vége az egésznek, hogy könnyekben török ki és marhára semmi köze nem lesz a kis kiborulásomnak ahhoz a tényhez, hogy egy évvel idősebb vagyok.

Sokkal inkább ahhoz, hogy annak a nyomorult számnak háttere, sunyi másodlagos és harmadlagos tartalma van. Amivel már ugyan nem kellemes a semmi közepén szembenézni…

seems like, ezek a képek kifejezőek. szeretlek, pinterest.

Advertisements