Arra kérném a kedves olvasót, hogy előbb olvasson, utána nézzem meg a képet, mert így két látásmódot is megismerhet, másképpen csak a rajzolóét.

Hívogatott. Sejtelmesen kacsintott egyet, majd hátat fordított nekem…

Tudtam, hogy mi lesz a vége, hisz egyszer már jártam erre. Megszokottak voltak a rögök, nagyjából felismertem az utat. Változott, de a szépsége, minden morbiditásával együtt megmaradt. Nagy levegőt vettem az előbb felhelyezett gázmaszkon keresztül, amit a biztonság kedvéért húztam az arcom elé. Nem tudom, mivel találkozhatok, nem tudom, merre megyek, mi kerülhet az utamba, jobb volt felkészülni.

Csábító egyébként ez a csendes bizonytalanság. Halk, nem ad semmi támpontot, csak érzed, hogy melegséggel tölt el, mikor a közelében vagy. A nyomában loholsz, vagy csak rágondolsz. Legyőztem a gyomromban a megölni kívánt pillangókat ezzel kapcsolatban, elszántam magam arra, hogy az ősz szépségét lelki támaszként hívva nekivágjak ennek az útnak.

Őszinte érdeklődéssel figyeltem minden neszt, minden rezdülést. Verlaine őszi chanson-ja járt a fejemben, próbáltam összefésülni a képet Kosztolányival, több-kevesebb sikerrel, hátha valami csoda folytán megjelenhetnének a fantáziám legalább három éves termékei. Beleképzelni természetesen sikerült. Lelki szemeim előtt megjelentek a sárga csönd lázas vallomásai, konok légtérben szálltam tova.

Kanyar következett. Jobbra mellettem ritkulni kezdett az erdő, meredekebb lett a hegyoldal, keskenyebb az út. Bal kezemmel követtem a köveket, befordultam. Előttem sötétség, vegyszerek szaga áradt a levegőben. Romlás, rothadás és kétségbeesés áradt a földön heverő, valaha élettől kicsattanó levelekből. Kezdett a szépség mélysége torz kétségbeesést kiáltott a gőzöknek.

Kezdett átterjedni rám is. Hol vannak azok a pár perccel ezelőtti pillanatok, amik még az Októberi táj szépségének kéjét voltak hivatottak közölni? Miért váltott ilyen hirtelen? Miért nem jelzett? Miért nem volt átmenet?

Aztán észrevettem. Megláttam a táblát hátulról. Mint egy közlekedési tábla. Az átmenet keskeny határának tökéletes közepén terpeszkedett. Balra a völgy, jobbra a kövek, amiket akkora átéléssel tapogattam nemrég.

Félelem lett úrrá rajtam. Nem így képzeltem az átmenetet… Nem akartam ilyen hirtelen váltani. Ennyire észrevétlenül nem zuhanhat rám… Nem akarom, hogy megfertőzzön. Érzem, hogy nincs esély. Ha eddig még maradt életben vagy félholtan lepke a gyomromban, akkor a most rázuhanó kövek biztos porrá aprították a szerencsétlent. Nehéz lettem. Beletörődök. Nincs visszaút, nem élveztem ki, nem tettem meg semmit, amit szerettem volna. Elkapott. Nincs értelme küzdeni.

A gomolygó zöld gázok és gőzök elkezdték megtalálni útjukat a pulóveremen át. Túl édes kifejezés lenne, ha azt mondanám, csiklandoztak. Mart. Égetett és minden receptorommal közölte, hogy vesztettem.

De akkor legyen vége méltósággal. A kezem az arcom elé emeltem, és utolsó szusszanásokkal levettem az álarcot. És ezzel a mérgezett lélegzettel belevetettem magam a gomolygó zöldbe.

Featured image

A képet Orbán Éva rajzolta, az ő tulajdonát képezi.

Advertisements