Nem egyszerű a november utolsó hete, ezt minden valamirevaló egyetemista tudja. Azt is, hogy a szociális élet színvonala alacsony, minden határon túl közelít a nullához…
És ilyen helyzetekben megesik, hogy az ember lánya kiborul és a péntekről visszamaradt, szülők spontaneitását kihasználva elvándorol az Ikeába, hogy minél később jusson vissza szenvedéseinek és kétségbeesésének méhébe.

A szociális élet-rész kudarcának leginkább a “fuck-i-need-you”-személlyel való találkozás nem megtörténése adott egy jó nagy pofont, ami kiváltotta ezt a dacot. Így történt, hogy a találkozást hosszas gondolkozás után csakazértis (igen, direkt írtam egybe) megvalósítottuk. És ennek következménye, hogy a világot helyreállító ölelésektől igazán nehezen elszakadva a nyolc órakor induló vonattal jutottam le a városba.

Két óra húsz perc sok idő. Egy bicikliszállító vagon bőrülésein, egyedül, a tudattal, hogy éjszaka van, kinn esik az eső, hideg a levegő és másnap pedig megint szembe kell nézni a sárkányokkal, csak jelenleg olyan fakarddal, aminek a kiálló szálkáit erőteljesen megcsonkítva, azaz a kis fegyvert szinte használhatatlanná téve sikerült csak kézhez kapni, nem épp szívmelengető.

És ezzel a lendülettel és érzelem-kavalkáddal kéne elbandukolni a lakásig.

Bármikor lejöttem ide, a pályaudvarról kilépve egyetlen gondolat jár csak a fejemben: nagylevegő. Akkor minden kevésbé fáj. Megszoktam, hogy nem vár soha senki az állomáson, tudom, hogy nagyon túl kellene romantikáznom egy kapcsolatot ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Már nem bánom. A megszokott gondolat is magától jön, mikor meglátom azoknak az utasoknak az arcát, akiket a kiccsalád, vagy “másik felük” vár.

Le a lépcsőn. Mások is vannak rajtam kívül… Elenyésző a fél hatos tömeghez képest, de vannak. Mégis mennyire kell kitartónak, erősnek, dacosnak vagy távol lakónak kell lenni ahhoz, hogy valaki önszántából, de legalábbis magát a társadalmi elvárásokhoz tartva létezzen itt és ne folyjanak a könnyek az arcán a fáradtságtól? Mert akárhányszor itt vagyok, ez bennem van.
Ezen tépelődve jut eszembe, hogy én melyik kategóriába tartozom… Jelenleg a dacosba. Megérte ottmaradni, kicsit visszaállítani a világ rendjét egy kék szempár felszabadult mosolyával. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Csak azt, hogy nem találom a sapkám.

Mert a nyomorult eső nem akarja abbahagyni.

November harmincadikán éjszaka 11-kor esőnek kell esni. Péklapáttal a tél tarkójára, jól van, időjárás, büszke vagyok rád. A szemüvegem még a találkozás előtt elraktam, mert ott is gonoszkodtak a kis vízcseppek a látásommal. Most a hajamat cukkolják. És a cipőmet. Ügyesen kell lavírozni a pocsolyák között. Eltévesztem az utcát, eggyel hamarabb fordulok le. És elkezd derengeni az, hogy ennek is van egy varázsa. Spontaneitás, önfeledtség.

Félreteszem a félelmem, hogy összetöröm magam/belelépek valamibe/nekem jön a házfal és felnézek. A lámpafényben félénken és halványan, de mégis vidáman tudnak azok a sunyi esőcseppek táncolni. Ritmussal, örömtelin koppannak bele a kiterített tükrökbe. Csend mindenfelé. És valahogy, valamit megtalál ez a felismerés a fejemben. Összekapcsolódik egy foszlánnyal, egy másik csenddel, ami bennem maradt a világmegváltásból.

Fölöslegesen aggódok, szép ez a helyzet. Kiegészíti egymást az érzés maradványa és a jelen benyomás. És nem tud lenyomni a kétségbeesés. Nem dőlök be miatta a pocsolyába, mert kaptam egy kis irányba állítást. Tart, mintha személyként tudna vezetni.

Tud is. Szépen lassan, de hazaérek…

Erre íródott: https://www.youtube.com/watch?v=BTxmlhcl4ug

Ez szólt, mikor kijöttem a pályaudvarról: https://www.youtube.com/watch?v=f2-HOaIO7Wg 

Mikor már majdnem itthon voltam: https://www.youtube.com/watch?v=fyEjsiLE8rY

Advertisements