7:10-kor kinyomtam az utolsó ébresztőt, és magamról nem tudva aludtam vissza 7:52-ig. Akkor pedig győzött a kellemes melegség, a puha talpacskáim lepedősimogatása közben folyamatosan erősödő “de-én-egy-macska-vagyok” érzés. Visszaaludtam.

8:38-kor újra magamhoz tértem és elkezdtem a lehetőségeim mérlegelni. Bemenjek? De nincs biciklim, gyalogolnom kell. Akkor minimum öt perc múlva el kéne indulni. Hát nagyon nem vagyok annyira lelkes. De katalógus… De puha az ágy. De védőoltások és ő fog vizsgáztatni… De kopog az eső az ablakon és hétfő van és egykor feküdtél le mert nem bírtad ki a tegnap este megörökítése nélkül.

Benyomtam a gépet. Írjunk másoknak, hátha ők sem mennek be. Meggyőztek. Kimászok az ágyból, támaszt lelek a szekrényen, majd a szemközti fal akar ölelgetni. Ilyen ez a vertigo. Akkor megpillantom az ablakot. Ráfagyva, vagy rászáradva, nem tudom, de felerősítik a vízcseppek a kinti szürkeséget…

És ezzel a lendülettel adom fel, hogy eljussak dél előtt bárhova. Elmászok a fürdőszobáig, hogy a radiátoron tegnap éjszaka óta előmelegített pólómat vegyem fel. Ekkor találkoztam a tükörképemmel és jutott eszembe a címadó mondat. Ennek örömére csinálok egy teát. Ez az utolsó heti hétfő nem a kitartásom, hanem a lelkiismeretem akarja próbára tenni és  kicsinálni…

Featured image

Ha már lehet a bögrével üzenni, ezt üzenem a ma reggelnek…

Mert most erre sikerült: https://www.youtube.com/watch?v=1i2I8LFi1tI

Advertisements