Most mit mondjak. Amilyen szörnyű volt az előző két napi éjszakám a rémálmok miatt, ez a kettő, vagy egy, de kevés összefüggéssel annál kellemesebb volt. (eufemizmus az a kellemes. mert annál nagyságrendekkel jobbat kell elképzelni.)

Kedvenc Tanulmányi és Információs Központunkat kell elképzelni, mint helyszínt. A babzsákos emeletet, kicsit szélesebben, kicsit sötétebben, kicsit pörgősebb helyként. Ám. Jut eszembe, volt ott előtte egy kis téli séta is, olyan januári naplementében, de legalább hidegben. Ahogy az a télhez illene.

Babzsák ugyan sehol, de a zöld és rózsaszín vackok, amikkel nagyon jót szórakoztunk, kettő volt. Meg egy srác. Nem mondom azt, hogy álmaimból lépett ki (KACKAC), mert ugyan nem testesített meg egy szolidabb viking harcost, aki jávorszarvason lovagol, de a tekintete…

Hátő. Nem tudom megmondani, hogy mikor ismertük meg egymást, de nem régen, az biztos. A nevét tudtam. Meg azt is, hogy írtam valami alkotást, egy füzetbe, és azt kellett neki felolvasnom. Emlékszem az érzéseimre… Hülye kis lepkék szálldogáltak a belső szerveimben összevissza, miközben arra gondoltam, ott, álmomban, hogy hallgatja, és itt fekszem ezen a vackon, olvasom fel neki azt, amit nagyon elmaszkírozva, de róla írtam…

Erre leállított. Valami olyan kategóriás kommunikációval, amitől a lélegzetem is elállt, de ugyan mit várjon az ember az álmaitól, ha nem azt, amit szeretne elérni évek óta ébren… A szemembe nézett és kijelentette, hogy ne olvassam fel, mert sokkal kényelmesebb neki, ha magának olvassa el. Ez volt az a pillanat, amikor mégnagyobbra nyitottam a szemeimet és sipítva kérdeztem tőle, hogy: mert te is olyan egoista vagy, hogy jobban érdekel a saját véleményed valamiről és a valóság, amit csinálsz az alapanyagból, mint amit közölni akarnak veled?

Bólintott. Na itt vesztem el. Nem tudom, mi történt volna, ha maradunk ott. Csak elkezdett beázni a mennyezet. Szóval, mivel egy Titanic-os helyzet kezdett kibontakozni, azt mondtam, hogy inkább fussunk. Futottunk. A liftig. Ahol ő eltűnt, én meg leültem és vártam. És jött Behemót. Igen, a Mester és Margaritás Behemót. Fekete volt,  kb a derekamig érhetett állva. A különbség annyi volt, hogy kicsit olyan feje volt, mint a kutyánknak, Margitnak (Margarita, Margit, seriously egyre unalmasabbak az álmaim a miértek terén. Mér szinte mindent tudok valami valósághoz kötni. Meg tudom magyarázni. Szomorú. Bezzeg az esküvőm meg az ördöghurok a hangárban. ) De attól még cica. És nem kockás nadrágja, hanem kockás ingje volt a drágának. Nagyon cuki volt és engedte megsimogatni a fejét.

Aztán eltűnt. És bementem az előadó terembe, leültem Anna és Abigél mellé és elmeséltem nekik Behemótot. Nem a srácot. A macskát. (Nem mellesleg a srácnak is volt neve, de azt én ugyan  nem írom le, mert kiborítanak a véletlenek.)

És ennyi. Eltűnt. Elmászott a létezésemből, csak a reggel maradt utána. Mit tudok tenni, hogy találkozzunk?

Szorgalmasan irkálni, járni a könyvtárba és tanulni. És reménykedni.

És ennyi.

Advertisements