„Maga is őrült, én is az vagyok, minek is tagadnánk…”

Mester, A Mester és Margaritából

Vihar előtti csend. Nem azért, mert május van és ilyenkor kiszámíthatatlan az időjárás. Utolsó hét. És ilyenkor, mikor nem pengeélen táncol az ember, hanem saját idiotizmusából, balpéniszkedéséből és egyéb tehetséges megmozdulásokból- mint például a mániás depresszió-  kifolyólag benzinnel leöntve, nitroglicerinnel a kezében táncol a sárkány előtt. Hol van már az, hogy fakarddal megyünk harcolni. Nem elég utolsó pillanat.

Érdekes lesz ez a hét, és érzi ezt az Istennő is körülöttem. Éppen ezért voltak körülöttem ezek a dolgok ma, amik. Apró boldogságok a pokrócom iszonyatos puhaságától a jól sikerült parfümfújáson át a reggeli kávéig. Folytatva egy kellemesen szívmelengető öleléssel, képletrajzolással és mosolygós beszélgetésekkel.

Annyira kellemes. Annyira nyugodt. Más, mint a hétvége, mert zavarban vagyok az emberektől, de mégis mosolyogtató. És erre jön a többi apróság.

Ablak mellett ülök, eszembe jut, ahogy múlthéten vágták a füvet. Nézem a fákat. Szép. Hideg van ugyan, mert fúj a szél, de akkor is kellemes. Minimális szorongás, minimális remegés, de mosolyogtató dolgok.

Erre tetőzik a papírfújós mosolygós eset. Mosolygós… Kegyetlenül mulattató, belefeledkezősen vigyorgó, hasfogós nevetés. Nem röhögés, nevetés. Kacaj. Amikor lenyugodtam, a kis barna doboz a csokival. Mosolyok, szívmelengető történések. Kipirult visszaülés a plédes helyemre. Ekkor látom, hogy Miklós „porhüvelye” még élt egy hetet. És hogy megy le a nap.

Átsüt a fákon, azzal a bársonyos májusi fényével élteti a zöldet, amit a gondozott park visszaver nekünk, az üvegházban senyvedőknek. Eltelt egy újabb nap, de annyira szép. Annyira nyugodt. Annyira bájosan narancsos odakint minden.

Továbbra is mosolyoktól vezérelve elindulok haza, a parkon keresztül…

És ekkora közhelyet rég írtam, mint ez a szenny fentebb. Őszintén, megpróbálok elindulni valami gondolatsíkon, hogy azt a búvalbaszott mindenemet ne eméssze demó előtt a retek, ne legyen már koffein meg nootropil a könnyeimben, erre elmegy egy ilyen idilli vacakba, amit hardly lehet egy általános iskolás szintjének nevezni,  mert sokkal inkább megszégyeníthetetlenül Oravecz Coelho kategóriás.

És igen, brutálisan vihar előtti csend volt ma este, megszeppenve jólesett a kis barna doboz, és nem tudom, mikor nevettem ennyire szívből utoljára. Jól esett a szívecske, amit a dehülyevagy-gyal kaptam együtt. És gyönyörűséges volt Taylor Swiftet hallgatni a fák alatt, amikor mentem haza, hiába akartam megfagyni.

De. Lement a nap, ülök törökülésben az ágyamon, teszem tönkre mégjobban a porcleválást a térdemben és azon filózok, már megint, csak most barátnői segítséggel, hogy hogyan lehetne megoldani ezt a szerencsétlen helyzetet, amit az isten sem akar emberek közötti kapcsolatnak nevezni. Jobbra mostmár mellettem a füzetem első oldala, ahol az idézetek figyelnek. És ha már a könnymirigyeim megpróbáltak megvakítani és a szemembe juttatni a vízálló szempillaspirált, hozzáteszem, sikertelenül, akkor már csak idézem egyet-kettőt. Ugyanis mostmár négy van. A három klasszikus, amit a naplóm elejéről írtam ki, hogy útmutatást adjon a mindennapi szorongással egybekötött arrogáns szenvedésének ennek a bipoláris zavarnak, és egy, amit ma írtam fel, ez a legfontosabb:

„kajak, amióta védőoltás van, a lelki betegségek a menők.”

És azt, hogy ez mennyire igaz, egy másik idézettel tudnám csak összehozni, ami most jutott eszembe:

Vik Lovellnak,
aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek,
aztán elvezetett a barlangjukhoz

Ken Kesey, Száll a kakukk fészkére

Senki ne kérdezze, hogy ez a kettő hogy jött össze a fejemben. Valószínűleg az értelmét majd évekkel később fogom meglátni, mint egy kedvencemnek:

„az a baj, hogy torlódnak az emlékek, érzések, aztán a végén kijön egy másik élet.”

Utóbbi egy nagyon klasszikus Mainty Tumbleweed, még abból a korszakból, amikor vígan élt és fényképezett a Mézeskalácsházikóban. Jó lenne vele találkozni…

Advertisements