Csak a tegnap este. A gyertyázás, a ma reggel.
Hidegről, az őszi ködről akartam írni, arról, hogy mennyire zavar, hogy lecsúszik a combzoknim a térdem alá, amikor sétálok, meg az új sálamról, hogy mindig megeszem a szöszjeit, amikor lefelé nézek. Mert ugyebár sokszor nézek lefelé, tekintettel arra a rengeteg önbizalomra, amivel a sikerélményeim megáldottak az évek során.

És egyáltalán nem ezt érzem. Ami jelenleg fogva tart, az a pici kis kellemesség, amit akkor veszek észre, amikor szívom be a levegőt. Pillangók, vagy mi. És az, hogy csak ölelgetném a létezést, mint gyakorlatilag fogalmi síkon létező semmiséget, amit megfogni nem lehet. Biokémia, ami fizika, ami matek, igen, köszönöm, realitás, de mégsem.

Csak úgy van. Nem tudom, hogy hova fog kilyukadni ez az egész. Annyit tudok, hogy tetszik az itthon lét. Mézeskalácsházikós; végül is tényleg a padláson lakok. A szekrényemet már anya ruhái vették birtokba, a porszívót az én ajtómban kell tárolni, egy bezacskózott matrac mellett. Elköltöztették hozzám, az albérletbe a nádfotelt, ezzel is ritkítva a törzsgyökeres bútorokat a szobámban. Meg is sirattam, kicsit kétségbe esve, hogy basszuskulcs, tényleg elkezdtem elköltözni otthonról.

És mind emellett céltalanság van. Semmi történés, amiről írni lehetne úgy, hogy gyakoroljam a történeteket, a cselekvések írásművészetét. Lebegek a kis világomban, pontosan úgy, mint öt éve, vagyok, de ebben kimerülök. Meg iszom a töménytelen kávét, hogy legalább a levegővételeknek lássam értelmét. Bár annak egyébként is mindig láttam, mert úgy jutnak el hozzám az illatok. Ami azért említésre méltó inger, habár nagyon nem cselekvés.

Nemkapkodunk, nemsietünk, kiélvezzük. Ez volt az a mondat, amit feljegyeztem, attól az embertől, aki megkeserítette a tanulmányaim tavaly. De mégis. Elrohanok minden vacak mellett, mert semmi más nem fészkeli be magát a hajam alá, csak a kétségbe esés, hogy menni kell. Ez mondjuk állandó maradt a képeken. A félelem. De valahogy változik.

Minden megváltozott, attól teljes mértékben eltekintve, hogy mennyiről tehetek, és mennyiben volt más a hibás.

Ezen gondolkoztam ma is, amikor császkáltunk a taknyos Tisza- parton. Nem volt köd, nem volt eső, nem is volt annyira hideg, de a szürkeséget felnagyítja az emlékezetem. Balra az éppen sárgulni elkezdő gesztenyefák, jobbra a szőke Tisza, zöldre festve. Miért is ne…

Arrébb mentünk egy bicikli elől, és elkezdtem a gesztenyéket nézegetni, keserédes mosollyal gondolva arra, ami tavaly óta a zsebemben lapul. Mert tavaly szép őszt szerettem volna, barátokkal, idillit.

Idén pedig a tényeket összevetve félek, hogy rossz lesz. Minden el tud romlani, akármennyire szeretném, hogy ez ne történjen meg. De a Tisza- part állandó maradt. Csak fehérebb és kevésbé szedte szét a szocializmus a betonját, mert maximum két éves. Kissé vesztett a spontaneitásából…

Ugyanazt érzem, mint márciusban. Hogy van bennem potenciál arra, hogy szeressek valakit. Hogy nagyon szeressek valakit, hogy az illető ne meneküljön a csillogó szemű boldog, bizalommal teljes énem elől. Azt szeretném, ha ez az érzés kimászna belőlem, ölelések formájában mások számára is érthető legyen, és megkönnyebbüljek tőle, visszamászhassak arra az alap állapotra, amin nem sérülök. Mert ilyenkor jön el az a lendület, hogy úgy szól a karma, hogy szívassuk meg. Aztán jön a kibuktatás-betononcsúszás-lehorzsolt kölök.

Nincsen célpont. A legnagyobb baj, hogy nincs, akire rátestáljam ezt a boldogságot. És nem múlik el. Ilyenkor már csak az a baj, ha rossz embert talál meg.

Ne bántsátok a boldog lököttet, légyszíves. Pont ugyanúgy védtelen, mint Brunella a Hétfejű Tündérben. És olyan lökött és szeleburdi, mint Vacskamati.

És elkezd sírni a monitor előtt, amikor hallgatja az egyik legszebb számot erről az albumról, mert megijed, hogy megint felmossák vele a padlót.

Nem akarom lefejelni a valóság-táblát. Maradni akarok a saját félrealitásomban. A valóság ijesztő.

Advertisements