Mert egy átmulatott éjszaka után három dolgot nem szabad megnézni: a pénztárcát, a telefont és az ágy jobb oldalát…

Nem merem kinyitni a szemem, mert tudom, hogy jobban fájna a felismerés, mint a tegnap este emlékmaradványai. Fel kéne kelni, de úgy értékelem az állapotom, hogy inkább élvezem még a kényelmes ágyikóm paplanbarlangjában való fetrengést. A szemhéjamon átszűrődő fénynek hála realizálom, hogy a nap odakint süt, tehát úgy hét óra elmúlhatott, de még nincs tíz, mert melegem nincs. Az arcomon érzem, hogy nyitva maradt az ablak tegnap este, a lábujjaimmal pedig azt, hogy valahol hibás a barlangom felépítése. Gyakorlott mozdulatokkal húzom vissza magam alá a nyitott részt, ezzel újra tökéletessé varázsolva a rejtekemet.

Megpróbálok megfordulni –ezzel tönkretéve a gondosan behajtogatott részleteket-, óvatosan, a csípőmet fordítom először, majd a bal karom jobbra átlendítésével és a térdeim jobbra mutatva történő újbóli összezárásával sikeresnek nyilvánítom a procedúrát.

Majdnem sikeresnek, ha pontos akarok lenni. A fejem megérezte a mozdulatváltásokat, a talpam pedig valami olyannak ütközött, ami nem megszokott része az ágyamnak.

Továbbra sem nyitom ki a szemem, valószínűnek tartom, hogy a felismeréstől rohanhatnék is ki a szobából. A meglepetésre, ami abból adódik, hogy mi van jobbra, nem is beszélünk, elég a reggeli stressz e nélkül.

Felfedezésre indítom a végtagjaim, miközben erőteljesen próbálom rekonstruálni, hogy vajon mit sikerült behurcolnom a kuckóba. Gyakoriak ebben az esetben a ruhadarabok, szétdobált plüssállatok, a vészhelyzet-lábas, régen még macska is lehetett volna az aktuális hálótárs.

Nem szabad elkapkodni, hiába éget a kíváncsiság, hiába dobnám rá magam teljes testtel a betolakodóra, hogy halálra szeretgessem. Ha egy ruhakupac, akkor csalódás lenne a vége. Ha plüss, akkor meg sajnálnám, hogy megfojtom az érzelmeimmel. Ha meg él, akkor visszatámad.

Elkezdem spiccbe hajlítani a lábfejem. Érzem, ahogy a testemtől felmelegedett paplan huzata lágyan simul a lábfejemre. Ha tudnék, dorombolnék. Lassú, hullámzó siklómozgásra hasonlatosan próbálom a nagylábujjam közelebb evickéltetni a betolakodóhoz. Elértük az első határt, a barlangom falát. Óvatosan, nehogy a fejem vagy bármi más részem megmozduljon, elkezdem kidugni a felfedező egységet. Az első dolog, amivel szegény expedíción résztvevő ujjacskáim szembesülnek, az az, hogy tényleg nyitva az ablak, és szédeleg be az októberi levegő. Szinte kapkodásra kényszerít. De erőt veszek magamon, és nem hagyom, hogy a hideg elrontsa az ismeretek begyűjtését.

Éppen csak átfutott a fejemen a gondolat, mikor a felderítő egységem célba ért, és megérintett valamit. A valami puha, meleg és fura alakja van. Tehát az, hogy álomba szeretgettem a farmerom, vagy a zoknim, vagy az előrelátás lábasát rugdostam le talp-tájékra kiesett… Kezdek megijedni, hogy a valami mégiscsak valaKI.

Nem húzódom vissza. Ha elkezdtük, be is fejezzük. A végeredményre most inkább nem gondolok. Félek a meglepetésektől.

Mennyi az esélye annak, hogy kitalálom a nemét abból, hogy milyen a lábfeje? Egy próbát megér. Lábujjak, kicsit talán nagyobbak, mint az enyémek. Zokni nincs, puha, nem érzem, hogy bundás lenne. Ezzel nem vagyunk előrébb. Külső ív, meleg, száraz… Ebből kiindulva is lehet akárki. A sarok reszeltsége és nagyság fogja eldönteni. Ha abból sem állapítom meg, megijedek, hogy hazahoztam egy hobbitot és még csak nem is emlékszem…

Száraz, kissé ráncos talp. A belseje is meleg, de nem izzad. A sarok markáns, erős, kissé szárazabb.

Hímnemű illető, húsz fölött.  Első megkönnyebbülés.

Második kiderítésre váró információhalmaz: milyen viszonyban vagyunk?

Kicsit közelebb, fejet óvatosan mozgat, szemet nem nyit ki, jó, ügyes. Jobban vagyok, hatott az adrenalin, hogy nem egy lábast fektettem magam mellé. Minimálisan simogatja az önbizalmam, de ettől nem leszek előrébb.

Nem, nem használjuk a kezünket. Uralkodunk magunkon. Sarokkal közelebb törtetek. Nem ébredt fel az egyén, vagy ha igen, azt nem vettem észre. Reflexes, félálombeli érzelmeket, mozdulatokat akarok látni, vagyis érezni.

Talp belső íve. Kegyetlenül fókuszálnom kell, hogy ne akarjam megölelgetni ezt a lényt mellettem. Annyira puha és meleg a talpa… az lábfejem meg pont odaillik a boltívére. Fogd vissza magad, információkat gyűjtünk. Simul, simul…

Erre megfordul. És beletenyerel a feszülten egyenesen tartott, nem mozdított arcomba.

Úgy érzem, egyesek nincsenek annyira felébredve, mint én… Lehet, hogy ez volt a végszó. De nem akarom feladni, annyira poénos volt… Még talán vissza is tudnék aludni, ha ennél élettel telibben nem reagálja le a határsértésem.

Vagy mégsem. Hideg van a paplanon kívül. Visszahúzódok, visszafordulok. Kezd elmúlni a vágy, hogy megölelgessek egy porcelánmikrofont. A fejem továbbra is tüntetően meg akar vesztegetni az Algoflex gondolatával. A képlete, a hatásmechanizmusa, a recept nélküli fájdalomcsillapító készítmények… Egyszerre minden ott van előttem. Kínoz, hogy keljek fel és vegyek be egyet. De ellenállok, mert ahhoz ki kéne nyitnom a szemem, kimenni a konyhába, érezni, hogy hideg a PVC… És a legfontosabb: Elmúlna a varázs, ami a kíváncsiságomból ered.

Nem tudom, meddig feküdtem így, de a személy mellettem megváltoztatta a légzése ritmusát és elkezdett fészkelődni. Előbb utóbb szembesülős beszélgetésben lesz részem… Ne, ahhoz még nem vagyok elég jól…

Matatás. Paplanzörgés. Érzem, hogy minimálisan besüpped a vádlimnál az ágy. Ő is felfedezne? Milyen viszonyban vagyunk? Hogyan kell reagálni? Mit kell csinálni ilyenkor?

Lélegezz, de ne ekkorákat, mert visszaveri a lélegzeteid a fal, csak finoman, ne lődd le, hogy ébren vagy.

És hozzám nyúlt. Képes volt végigsimítani a lábujjaival a vádlimon. Újabb információk: Van annyira erős a combizomzata, hogy ezt indokolatlanul finoman, buli utáni reggelen meg tudja csinálni. És úgy, hogy nem leszek tőle kék zöld foltos, pluszpont. Kezd érlelődni bennem a gondolati, hogy magamra húzzam a karját, amivel az előbb artikulálatlanul az arcomba vágta az alvási stádiumát.

Leért a sarkamig, bennem pedig eloszlott a bizonytalanság és félelem okozta köd, ami miatt nem akartam ma reggel erőt fektetni a szemhéjam felemelésébe. Valahogy kezd nem érdekelni, hogy mik az ismeretségünk előzményei.

Elkezdem fejben összeszedni a lehetséges variációkat a további történésekre, összegzem a tapasztalatokat, információkat és úgy döntök, hogy meguntam a találgatást.

Megfordulok és kinyitom a szemem.

Advertisements