Rám mosolygott. De nem úgy, ahogy várta volna az ember; nem a százas izzós fogkrémreklámos 32 fogassal. Melankolikusan, félig lehajtott fejjel, a vállán az átvetett öltönyével, hátulról megvilágítva a szépen lassan nyugovóra térő nap sugaraival.

Majdnem elestem miatta, annyira belefeledkeztem. Merem állítani, hogy szép volt. Nem, nem csak az idő szépítette meg ezt a mosolyt, nem csak emiatt feledkeznék bele újra.

Hogy lehet ilyen tekintettel megáldani valakit? És hogyan tudja az az illető ezt a mosolyt ezzel kombinálni? Öltönyben? Casanova, kissé eltévedtél. Nekem meg magasabb az olvadáspontom, bocs.

Megálltam, hogy nézzem. Pofátlanul a szemébe bámultam, minden erőfeszítés nélkül tartottam ezt a tekintetet. Feltételezem, akkor még nem tudtam, hogy milyen hatással lenne rám öt évvel később. Szaggatott emlékeim vannak arról a beszélgetésről, amit ott lefolytattunk. Nem csak azért, mert régen volt, nyilván nem az az akadály, ezt bárki megmondhatja, aki ismer. Más érdekelt akkor.

16 évesen maradjunk annyiban, hogy éppen nem kerestem semmiféle szexuális tárgyat. Nem érdekelt az, hogy legyen mellettem valaki, köznyelven az, hogy barátom legyen, akivel egyszer majd talán. Felszabadult, más irányba érdeklődő kölök voltam. Mert nőnek senkit nem lehet nevezni 16 évesen. Engem meg, a fogszabályzómmal, fura hajammal és zöld pólómmal, naplementében görkorizva… Maradjunk annyiban: minden voltam, csak nő nem.

Azt sugallta az a pillantás, hogy menjek közelebb. Búbánat, mégis szép. Zavar, de magabiztosság. Paradoxonok.

Megadtam neki magam és elkezdtem gólyaként lépdelni a puha fűben, le nem véve a tekintetem az előttem elterülő zöld mindenségről, a korim érdekében. Addig mentem, míg nem a tekintetem megakadt egy pár derékszögbe állított cipőn. Ez volt a jel, hogy megérkeztem, felnézhetek.

Nem volt rám kifejezett hatással, így közelről. Jól nézett ki, tény, de ezt már akkor is tudtuk, amikor megálltam miatta. Kékeszöld szemek, vörösesszőke haj. Hasonló magasság, a kori miatt. És minimum nyolc évvel idősebb volt, ez gyorsan leesett a tekintetéből.

Bámult egy picit, mosolygott, aztán intett, hogy üljünk le a mólóra.

Nem mondanám, hogy nem lepődtem meg. Leállok sötétedéskor egy idegen városban egy vízparton egy random hapsival a mólóra ülve beszélgetni. Bátor döntés, de akkor nem egészen érdekelt. Mérlegeltem a helyzetet, úgy döntöttem, hogy futni is lehet abban a görkorcsolyában, meg rúgni is nagyon tudok vele, ha kell.

Letelepedtem törökülésben, szemben vele és folytattam a bámulást. Éreztem, hogy valami van, valami más, valami nem ebbe az élethelyzetbe illő. Túl szép itt minden, túl melankolikus az a mosoly, túl meleg az öltöny. Nem értettem, hogy mi történik, de elvarázsolt ez az érzés.

Egy ideig egyikőnk sem szólt. Én bámultam az arcát, a kezét, ahogyan kapargatta a körme mellett a bőrt. Figyeltem, ahogyan rágja a szája szélét és néha megnyalja a felső ajkát. Lassan, de mégis vontatottam, zaklatottam. Továbbra sem értettem semmit, csak kíváncsian pislogtam felé.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de az biztos, hogy a fények egyre narancssárgábbak lettek, az árnyékok nyúltak, nekem pedig elkezdett a belső órám kattogni és szorongani, hogy anyáék kiborulnak, ha nem jutok haza hamarosan.

Tudtam, hogy meglátta rajtam a türelmetlenséget, mert felnevetett. Nem úgy, ahogy várta volna az ember. Keserűen. Ha annak a nevetésnek a szarkazmusmennyiségét lecsapoljuk, akkor a világ összes hülyékkel való veszekedését meg lehetett volna előzni. Megdermedtem, nem tudtam eldönteni, hogy ez mégis mit jelentene.

Hirtelen hagyta abba, folytatta a kezei tépkedését. Ingerem lett volna rá, hogy megöleljem, de furcsán vette volna ki magát, és nem tudtam kitalálni, hogy a vízbe borítana-e dühében, vagy a nyakamat tekerné ki. Nem érte meg a próbálkozást. Ehelyett csak néztem kitartóan, kissé oldalra döntve a fejem, hogy ne a szemembe süssön a nap.

Felém fordult, elkezdett az ujjaival lépdelni a combomon. Megdermedtem. Megállt, elkapta a kezem.

-Fogalmad sincs, mit akarok, ugye?

Kezdtem kétségbeesni. Persze, hogy nem volt fogalmam. Hogyan menekülök? Hova rúgok? Ha megrántom a gallérját, akkor időt nyerek? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben a tervezés mezején, amikor elengedett, felállt és leült egy messzebbi padra.

Döbbenten ültem tovább, újabb menekülési terveket kiagyalva. Mit akarhat?

Ugyanaz a fájdalmas mosoly, mint ami megfogott benne, ami miatt hajlandó voltam idejönni. Rám telepszik a segítési vágy, de nem vagyok képes megszólalni. Tekintetekkel kéne kommunikálni, de hogyan, amikor gyakorlatilag nem ugyanazt a nyelvet beszéljük? Sokkal érettebben, sokkal ügyesebben, kifinomultabban üzen nekem, én meg csak nézem, néha megijedek, olvadok? Ezek után mit tudnék én neki segíteni?

Lemenőben a nap. Elkezd rezegni a telefon a zsebemben. Mennem kéne, indulni, felvenni, visszatérni a valóságba, itt hagyni ezt a szerencsétlent, akin nem tudok segíteni, mert nem vagyunk hajlandóak a gátlásokat és félelmet leküzdeni? Nem, nem ismerem. Lehet, hogy amint lement a nap, hozzákötöz egy fához, megerőszakol, aztán bedob a folyóba oszlani. Az is lehet, hogy a fák alá temet el. Meg az is, hogy semmi mást nem szeretne, mint valaki társaságában, nyugalomban egyedül lenni.

Elkezdek felállni, kissé otrombábban, mint szoktam, jelezve, hogy elmenőben vagyok, utolsó alkalom, hogy kezdjen valamit a jelenlétemmel, ha már fél órát szótlanul egymás szociális érzékeinek feljavításának kudarcba fulladásával töltöttünk. Felriad a révületből, ismét rám fókuszál. Az utcalámpák kigyulladnak, legalább ennyi nyugalmam lehet.

Feláll, nyúzottan, kétségbeesetten néz rám, mint az utolsó reményre, akivel még kezdeni lehet valamit. Elmúlik a félelmem, átveszi a helyét az értetlen kíváncsiság.

-Haza kell mennem – közlöm csendes, kissé elfúló hangon.

És ezzel megtört a hallgatás, a zavar, a kétségbeesés, minden, elkezd határozottan mozogni. Már a betonon álltam, mikor utolért, a lámpa alatt. Alig fél méterre állt meg tőlem. És kezdtük az egész ismerkedési procedúrát elölről. Bámulás, kérdések dobálása tekintetekkel, zavartság, félrebeszélés. Újabb sok percen keresztüli állás, semmi valós változás. Fürkészés, hirtelen felismerése a korkülönbségnek. Visszavonulás a részéről. Kérdő, csípőre tett kéz az enyémről. Felpillant, újra az első mosoly. Csillog a kékség a szemében, az egész arcát elborítja a zavartság, de van benne valami cinkos, valami kérdéses, valami kibontakozni vágyó. Aztán feltett egy kérdést:

-Legalább megölelhetlek?

Advertisements