Az első bekezdés fogott meg. Van egy olyan mondás, hogy az első fejezet eladja a könyvet, az utolsó fejezet meg eladja a következőt az írótól. Nem egészen így történt, ugyanis ez már a negyedik, vagy ötödik, amit az említett írótól aktívan magamévá tettem. Egyszerűen elkapta az ősz hangulatát, beleszerettem.

Kétszázharminc oldal, öt nap, nyolc szereplő. Nem tűnik egy nagy varázslatnak, nem is számítottam olyan hatalmas, megrázó élményre. Úgy látszik, így kell nekiindulnom az olvasásnak, és akkor kikerekedik belőle valami nagy élmény…

Érezhető volt a könyvbéli időjárás. Novemberi április, ugyanazok a narancssárga fények, ugyanúgy hullanak a levelek, ugyanúgy poros levélszag van, amikor gázol az ember a levelekben, mert vagy lusták, vagy szentimentálisak a közmunkások.

Apró fejtegetések, eszmefuttatások vallásról, érvekről, érzelmekről. Önámítás, és a szálak összefutása. Érdekes cím, sehol egy táncmozdulat. De a nyolc személy cselekménye elbűvölően kavarodik össze a végére, szivárványos, élénk kavalkáddá, hozza magával a felhőket, és érezteti az emberrel, hogy a végén a fegyver, amit behoztak, el fog sülni. A fegyvernek mindig el kell sülnie.

Azt mondják, hogy a halál mindent megváltoztat. Lehet, hogy ez így van, de nem most. Inkább költői kérdéseket vet fel, szarkazmussal vegyített illúziókat, amiket megválaszolni érdemtelen. Nem fölösleges, egyszerűen nincs meg benne az a pozitív érzés, siker, vagy egyáltalán előrehaladás, amit egy általános kérdés megválaszolásakor ér el az ember. Ezekre választ találni próbálás közben valójában problémák új és új ágait nyitó ajtókat tárunk fel, lökjük be rajta szerencsétlen  alig lélegző lököttfürtű M-et. Vagy olvasót. Biztos én vagyok túl szentimentális.

És mégis maradt valami, amit az elején hozzáállással megalkottam és maradt. A nyomott, melankólia rátelepszik az olvasóra, érezteti vele, hogy valami történik. És közben csak felszínesen, opálosan magyaráz el mindent. Nem szürke, narancssárga. Épp ugyan olyan, mint a novemberen fél négykor lemenő nap utolsó sugarai a citromsárga gingko leveleken a Dugonics téren, amik kizárólag az egyik oldalról hajlandóak lehullatni a leveleiket.

Végkifejlet, ötödik nap, már minden összekavarodva. Tudjuk, hogy ott járunk a könyv végén, tudjuk hogy közeledik az utolsó nagy történés, aztán lezárás. Valami van is. Két sorban. Utána?

Megy tovább az egész. Elveszti azt a pátoszt, amit annyira szeretett, feladja, megsemmisíti a törtetést, lebeszéli magát arról, hogy van értelme küzdeni. És álszentséggel, a többi szálon keresztül folytatja tovább az életüket. Mintha mi sem történt volna. Senki nem retten meg, senkit nem érdekel úgy igazán, hogy valami tragédia történt, mert őket személy szerint maximum egy minimális kis kellemetlenségben érinti. Mint például az, hogy egy hulla van a medence mellett. Teljesen mindennapos. Minek akár gondolni rá.

Furcsa, ahogy az ember így utólag felháborodik ezen a minimális érzelmi alapokat igénylő cselekménysorozaton, ugyanúgy furcsa, hogy segíteni akar a szerencsétlen szőkének. Aztán rájön, hogy ugyan. Nem tud, nem érinti. És még talán kissé haragszik is rá, mert a halálával feltűnést keltett. És itt jött el az, amikor a könyv fülszövegének utolsó mondata tökéletesen beleilleszkedett a mű kirakósának utolsó hiányzó darabkájának helyére:

„ […] Modern világunkban az ember elvesztette a tragikumhoz való jogát.”IMGP6999e

Mainty Tumbleweed

Advertisements