Megpróbálok nem egy pánikrohamot alkotni szavakból meg hanglejtésekből. Ami nehéz lesz, tekintettel arra az apró szorító kis karmos macskára, ami a mellkasomra költözött, és nem bírom eltávolítani. Mintha dagasztaná a szívizomzatom, vagy egyszerűen csak rágná, olyan érzés.

Mivel jutottam ide, azt nyilván, szokás szerint nem tudom megmondani. Találtam képeket a múltamból, amikor még volt valamim, személyek, amikor még mosolyogtam képeken, nem csak az erőltetett széthúzott fejem volt. Megdobogtatta a pici szívem, mert az a személy is az utolsó dolgok között volt, amikor még nem telepedett rám ez a takonyhártya.

És nem fogok “szebben” fogalmazni. Minden egyes lehetőséget megragadok, hogy leírjam azt, mennyire rossz. Tudom, hogy így nem szerzek barátokat. Tudom, hogy nem olyan csajokra mennek a hímneműek, akiknek világfájdalma van. Annyira szépen leírta ezt a Prozac-ország, hogy kár lenne nem idézni. De annak az esélye, hogy megtalálom, kisebb, mint annak, hogy holnap szabadon és energiával teli ébredek fel.

Nem érzem egyébként, hogy hatnának ezek a vackok. Jót alszok tőle, ha este veszem be, 14,5 órát, így van. De azt sem tudom utána, hogy hol vagyok. Nem kikapcsolni akarom a tevékenységeim mozgatórugóját, csak kissé simítani az érzelmi hullámzásomon és a kegyetlen bűntudaton, amit alapként érzek, nap mint nap. Gyakorlatilag emiatt kelek ki az ágyból. Mondanám, hogy mi történik, ha ez elveszik, lásd a múltkori, de azt volt annyi eszem, hogy nem tettem közszemlére.

És mi köze ennek a címhez? Nem szabad visszanézni. Nem szabad belenéznem a múltamba, mert hiába emlékszem rá úgy, hogy jó volt, nem volt az. Ezért jó, hogy köteteket írtam tele, napló címszóval. Mert 2010-ben is utáltam mindent. Csak erre nem emlékezett a kedvenc aranyhalam.

Megpróbáltam nagylevegőt venni. Sikertelen. Úgyhogy újból elnapolom a megváltozunk és boldogok leszünk dolgot.

Oda meg csak nem fogok jutni, mint Elizabeth. Nagyon remélem…

Advertisements