Poets of the Fall – Morning Tide

680510d1e0b648eac1361c47a4a15bddÉs itt nem a taviszörny mint kiindulás, végtermék hercegnő, katalizátor fürdőszoba felállásra gondolok, hanem azokra a reggelekre, amelyeken az ember tudja, hogy nincs rajta kívül senki sehol. Nem megy a mosógép, nem megy a mosogató, a rádió, a számítógép, nem nyivákol a kutya, nem mennek az autók, nem hörög a szomszéd a bronchitistől.

Senki sehol. Április másodika, a fél idegességtől és félig a túlalvástól és leginkább kedves említett kutyikákok éktelen vinnyogásától kipattan a szemem, mindössze hajnali fél ötkor.

Tipikusan az az ébredés, amikor tudja az ember, hogy egy elmosott nap áll előtte, és valahol kilenc óra körül úgyis elfogy a lendülete. Ha nem előbb. Mégis szeretjük, mert a tompaság, ami ilyenkor az amúgy részecskésen ütköző gondolatpályákon is úrrá lesz, így kedves elménk legalább képes minimalizáltan, habár körülbelül 30 százalékosan, de koncentrálni egy dologra.

Ha éppen nem nyár van, akkor a napfelkeltét nézni sincs értelme. Pedig nagyon olyan érzés, a hajnali hűvösségnek és a bódult, kialvatlan csendnek köszönhetően, de sajnos csak tavaszi szünetről beszélünk, annak is a végéről, annak is az elejéről, szóval pont ne legyen már semmi eldöntött és behatárolt, minek is az.

Elragadott az idill. Most meg kezdek kijózanodni. Az elmúlt napokban a meleg szellővel megsuhintott kicsit a tavaszi optimizmus, meg azoknak a nyári hajnali tompaságoknak a lendülete, amiket a szezonális insomnia okoz, négy óra alvás után. Lásd első bekezdés.

Ilyenkor eszébe jut az emlegetett virágszálnak, aki nagy lendülettel, inkább csak tehetetlenségből pötyögi a kis fekete gombokat, hogy Kosztolányi meg a hajnali részegsége mennyivel kellemesebb lehetett. Aztán rájön, hogy nem az. Nem kell ehhez olyan behatároltan ismerni Dezsőt (remélem, ezzel nem bántom meg), csak egyszer átérezni. Meg olvasni a Boldogságból. Legalább hírből ismerjük, ha ezeken a reggeleken nem is a szomorúság, hanem a boldogság hiánya, avagy boldogtalanság költözött be a tavaszi hidegfronttal a paplan alá.

Fotor_145957533836118
Donna Tartt: a Titkos történet

Visszaolvastam ezt a keveset, látszódik, hogy kiegyensúlyozottan próbálnak még a mondataim is dalolni. Sikertelen, nyilván. Nincs meg a szokásos ritmus, nincs meg a dallam, csak szavak egymásutánja, a csend, álomvilág utáni vágyódás és hozzáadott kíváncsiság elegye, ami minimálisan a szorongás mellett ébren tartja a szerencsétlent.

De az is lehet, hogy a bolhák fertőztek subcutan (bőr alá) össze ezzel az ürességgel.

Vagy realistán a fáradtság. De az nem ennyire érzékien művészi. Mintha ez az lenne. “A költő belső viharait próbálta az olvasó tudtára adni, azzal, hogy a függöny kék.”

Kár, hogy jelenleg fehér és koszos.

Advertisements