Nem elég szépirodalmi a cím. Bullshit. Aki meg káromkodik, nem elég lady.

Aki meg ezt kitalálta, akkora közhelyeknek él, mint egy szőke C-s melltartós fittnesslady, aki büszke arra, hogy felrakott egy instagramfiltert egy kávéról.

Annyira cafatul érzem magam, hogy muszáj nekimennem a billentyűzetnek, ameddig tart, annyira ihletett állapotban vagyok így cafatosra idegelődve és gyakorlatilag a saját agyamtól beblokkolva az ágyamba/ra.

Nem, nem cefetül. Cafatul. Mert úgy érzem magam, mint egy kicsit már összerohadt narancs, amit a nagyon professzionális túlkifinomult hölgyecskékek egy félig törött műanyagkéssel nyeszetelnek. Szutyakolósra.

Másik ilyesféle hasonlat egy kötél lenne, bár olyat a tisztességes korombeli is maximum a csináld-magad okítóvideókban látott a youtube-on, nem múlt hétvégén a kamrában, ahonnan le kellett vágni a józsi bácsi fokhagymafüzérjét, mert jött a Marika energiavámpír.

Ugyanazzal a műanyagkéssel, természetesen.

Legalább a kihányt kakaóscsiga macskánk egy kicsit empatikus. Itt alszik. Az empatikus nagy szó, de nem baj, mert most éppen jellemző volt rá, mert belefeküdt a számba és dorombolt a mellkasomon.

Ez a blogbejegyzés körülbelül annyira lesz összefogott, egyértelmű és értelmes, egy szálon futó és satöbbi stilisztikával és tartalmi elemekkel nem megáldott, mint a műanyag késsel vékony szeletekre vágott egyetemistáknál megszáradt trappistasajt.

Nagyon nem bírok az 50 négyzetméter környezetemtől elrugaszkodni. Szánalmas.

Mennyi változtatás volt pedig az életemben, atyaúristen!

Vicceltem. Azt sem bírom megszokni, hogy az egyik szemüvegkeretem piros. Kifordultam a tengelyemből, hűha.

És mindezek közben, hála annak a jól eső, ám sajnálatos módon nem létező délutáni alvásomnak, körülbelül annyira vagyok kompetens a gondolkozással, hogy biztosan ne tudjak este aludni.

(Csak egy sunyi zárójel: a ma délutáni “alvás” tipikusan az volt, ahol mindössze 3 !!!!!!!!!!! rühös-veseköves-túladagolt-vérhasszagú órán keresztül éppen eljutottam addig, hogy az agyhullámaim talán kisimuljanak egy EKG-nyit. Aztán reccs, hork, csatt, durr, piff, puff, macska, konvektor, ajtó, kajaszag, hányingerkeltés, minden. MINDEN. És ezt játsszuk el úgy… huszonötször. Szeretném jelezni, hogy a türelmes és sokat tűrő toleranciaküszöböm három után hozzá akarta volna egy kedves mozdulattal kitekerve bárkinek a nyakát, miközben azt sziszegi, hogy aludjál! Aludjál! )

(Á. Nem vagyok agresszív. Ugyan.)

Jó kilátások. Végre van egy este szabadidőm, amikor pihenhetnék, és csúfos kudarcokat vallanak a lehetőségeim, saját magamat buktatom ki úgy, hogy felmossam saját magammal a padlót. Csodálatos. Gyönyörű. Darwin-díj.

És nem tudok magammal semmit kezdeni. Nem tudok elmenni inni egy sört egy ismerősömmel sem, mert mindenki vagy nagyon komoly felnőtt és dolgozik, vagy barátozik barátnőzik, én meg fetrengek itt, mert mindenki annyira boldog rajtam kívül, csak én vagyok az az inkompetens aki képtelen a stresszt kezelni és még a telefonjával sem képes elfoglalni magát. Olvasni túl fáradt, mert nem szennyet szokott olvasni. Aludni meg nem tud, mert a fáradtságtól insomniás. Bazd meg, genetika. Bazd meg. Köszi.

 

 

 

Advertisements