Nem diplomát kapok (sajnos). Azt majd jövőre.

Annál lehet, hogy az elején sokkal nagyobb kihívásnak tűnő dolgot végeztem be.

Kiolvastam az Anna Kareninát.

Most tarthatnék hatásszünetet, megveregethetném a saját vállam, hogy mekkora király vagyok, de távolról sem akkora eredmény ez sajnos/szerencsére, mint egyéb másik könyvek (például D. H. Lawrence: Szerelmes asszonyok egzisztencializmusa) voltak.

De valamivel összeszedettebb stílusban tervezem megírni ezt az értékelést, mint a szokásos, mert nem mindenki tudja a kis cafatos gondolkodásaimat összelegózni.

SSSSSSSzóval. Beszámoló.

17 évesen kezdtem el először olvasni, az volt a nagy romantikus terv, hogy 2011 nyarán majd szép boldogan elkezdem építeni a műveltségemet, hogy ne egy üszök szakbarbár biológus-szerű egyedként kerüljek fel a sok okos közé az egyetemre (az álomvilágom elvárásairól az egyetemi átlagintelligenciát és az olvasottságot kérem ne kezdjük el prüszkölve sírva eltemetni a saját hamvaiban, hiába ez a valóság).

Mondhatom, hogy gyorsan elvérzett a terv, körülbelül az első rész 200. oldalánál. Az okok közé fel lehet sorolni azt, hogy a filozofálgatás távolról sem érdekelt, a házasságtörést nem tudtam kifejezetten a szívemen viselni, az orosz realizmus monotonitása az akkori csapongó szentimentalista szinesztézákért és szóvirágokért rajongó kockásinges tejbetöknek nem éppen lett a szíve csücske.

Abba is maradt, valahol augusztusban.

Második nekiesés azt hiszem, egyetem első évében volt, amikor a női íróktól és női karakterekkel kezdődő barátságom első alappilléreit vakarásztam elő az antikváriumok hátsó büdös polcairól, mikor januárban minden sikeres vizsga után könyvet vettem. Hello Jane Austen. (Viszlát Jane Austen… )

Aztán 2014 decemberében a szokásos év-lezáró elmélkedésemben találtam rá életem első reading challenge-jére, amit utólag töltöttem ki.

És akkor fogadtam meg először, hogy ezt el kell olvasni, mert igenis hozzátartozik az irodalmi alapműveltséghez, és mivel semmilyen másmilyen alapműveltségem nincs (najó, de, zene és festészet), muszáj valamiben erősnek lennem.

2015-ben elvérzett.

2016-ban sem sikerült.

És láss csodát, 2017 április 20-ra sikerült kivégeznem.

És a legfurább, hogy nem volt kínszenvedés.

Érdekes, hogy kb 150 könyvvel később (ez hat év termése, körülbelül), úgy, hogy kicsit barátkoztam az eszmefuttatásokkal (Kundera), a filozofálgatással (D. H. Lawrence), a lélektani leírásokkal (Agatha Cristie, Vonnegut, Kundera, Plath, Austen, Bronte, Bronte, satöbbi), a lassú történetelmeséléssel (fantasy, satöbbi), így azért emészthető volt.

Ami furcsa volt, hogy olvastatta magát. Kényszerhelyzet természetesen fennállt, értem ezalatt azt, hogy a sok-oldal-van-még szorongatást végig éreztem, mégis tudtam, hogy most a végére fogok érni, nem fogom akarni kivágni az ablakon, és még talán le is fogok tudni valami tanulságot vonni.

Így is lett.

Tanulság: Örvendj, kedves ezt olvasó, hogy most élsz, nem az akkori oroszoknál. Mert van védőoltás, meg mert kicsit korrektebbül állnak az emberek a váláshoz, meg mert nem adnak fűnek fának morfincseppet.

A történetre vonatkozó tanulság: A két szál érthető, a fülszövegben is leírták, hogy Levin Tolsztoj filozófiai pályafutásának rügy bontogatása és szárny próbálgatása, a szocializmus első kérdéseinek felvetése, az alapvető orosz munkásosztály és vidék problémáinak megoldásáról gondolkozó értekezés kezdete, Anna története pedig a házasságtörés, az azt követő érzelmi kavalkád, cselekmény és lehetőségek felsoroltatása, valamint számos akkori közéleti esemény szimbolikáját rejti magában.

(azért hagy engedjem meg magamnak a gyors, élő beszédbeli, éjszaka, egy kocsmában elhangzott véleményem, modernül, 140 karakterben: “ok, vannak benne jó gondolatok, ok, elfogadjuk, hogy két szál, stb, de hogy ez a nő egy mekkora hülye picsa!” #annakarenina )

Nem kell tarkónvágni a Háború és békével, mondván “kislányom, hogy beszélhetsz így egy klasszikusról”, (mert esetleg visszacsapok egy farmakológia alapjaival btw), hagy fejtsem ki.

Ahhoz szoktam az elmúlt 3 év alatti könyvkalandjaim alatt, hogy egy nőalakot átlagosan tudnak ezek a szerencsétlen hímneműek ábrázolni. Tolsztoj ebben egy hatalmas pofont célzott a fültövemre… Ez egy felszínes főszereplő. Annyira, hogy olyat rég láttam.

Lehet, hogy én vagyok belekényelmesedve a feminista irodalomba, de általánosan azért több cselekményt, gondolatot és megoldás-lehetőséget szoktam észrevenni egy műben egy női szereplőtől, ha figyelek, mint itt.

Természetesen megértem, hogy miért ilyen minimalista az ábrázolása, de azért kissé furcsa, hogy egy főszereplőnek nincsenek rétegek a személyiségében. Jajj, a fiam, jajj, eltartott vagyok, jajj, szeretem, jajj, nem szeret, jajj, jól megölöm magam, hogy szenvedjen.

Gratulálok hozzá.

Levél Anna Arkagyevnához (mert nem is Karenina, mert teljesen eldobta magától ezt a nevet, még az elején)

Drágám, kérem, nézzen magába, vegye észre, hogy egy ilyen helyes és intelligens fejjel, amennyit Ön olvasott az utóbbi időben, ezekkel a testi adottságokkal, hogy a társadalmi előnyeit ne is hozzam szóba, nem illik ilyen helyzetbe hoznia magát.

Kérem, ismertségünkre nem hivatkozva gondolja át a helyzetét és döntsön a fent felsoroltakhoz méltón.

Tisztelettel,

Hellebora Phlomoides ,

Feminista vitank.

(vitank. Vitázó tank. Letarollak, te szutyok nyávogó nőszemély, hogy szégyelld el magad!) (Vissza a Hölgyemény stílusú íráshoz, már amennyire a kompetenciám engedi.)

Egyébiránt fentebb emelkedetten szapult főszereplőnk leírása mások szemén keresztül kifejezetten sejtetni próbálja, hogy ebben a karakterben bőven több lakozhatna, mint az, hogy kétségbeesik, mert egyszer hozott egy tisztességesen arcátlan döntést. Amire csak a fejemet tudom rázni.

A többiek viszont mélyen és aprólékosan kidolgozott személyiségnek mondhatók, ami meglepő, hiszen elviekben csak mellékszereplők. (Szeretném megjegyezni, hogy egyébként pedig nem. Majdnem mindenkinek a szemszögéből íródott egy-két fejezet, mindenki gondolkodását bemutatja valamennyire az író. ) Karakterfejlődés kifejezetten észrevehető. Példamutatónak is lehetne nevezni, annyira rétegesen és lépcsősen fejleszti a cselekmény folyásán keresztül az egyes személyeket az író. Kitty egy ijedt kislányból olyan szereplővé válik, akit néha akár csak kimondatlanul is, de mindenki tisztel. Vronszkij esetleges érzelmeit is sejteni lehet. Dollyn keresztül szerintem egy-egy fejezetben Tolsztoj felesége szólalt meg (ezt azért gondolom, mert a szakállas drágánk a feleségével íratta le TIZENHÁROMSZOR A HÁBORÚ ÉS BÉKÉT!!! HAT GYEREK MELLETT! Tuti nem az Anna Kareninán kezdte használni a kis kacsóját. Tuti. #thanksfortyping).

Maga a történet mélyen és aprólékosan bemutatja az akkori orosz világot, a nemességet, a moszkvai és pétervári életet, azt, hogy milyen életük volt az akkori grófoknak, hercegnőknek. Ugyanezzel a pontos ábrázolással vázolja fel a falusi életet, a gazdálkodás kezdetét, és sejteti a szocializmus kialakulásának okait, érveit. Levin szála, ahogy írtam korábban, szól erről.

Az ő beszélgetései a nemesekkel, akik falun élnek (vagy legalább rendkívül gálánsan évente egyszer lelátogatnak a kastélyaikba) boncolgatja a megoldásokat a munkásosztály és az argokultúra akkori problémáit.

És egyébként Levin személyiségfejlődése is elég látványosan érezhető. A gondolatai központjában Kitty áll, (nyilván) a könyv elejétől a végéig, ám a halálvágy, birtokvezetés, Kitty, jövőkép változó arányban foglalják el az agyát a történet egyes időpontjain.

Összefoglalva:

Egyértelműen megérdemli a klasszikus jelzőt. Réteges, sok jó gondolat van benne, a modern irodalomban is tökéletesen megállja a helyét. Aktualitását egyáltalán nem vesztette el, mondandója nem csak egy nagy közhely van, hagy gondolkodásra nyitott kérdéseket, amiken órákat lehetne vitatkozni (előre látom, hogy anyucikám elolvassa ezt a kirohanást és nekem ront telefonon keresztül, hogy miért gondolkozok így a kedvenc könyvéről).

Mindenképpen ajánlom, legalább egyszeri elolvasásra.

És mégvalami: BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA!

B

 

 

Advertisements