Maradjunk annyiban, hogy ebben a cyclothymia /generalizált szorongás /impulzus kontroll zavar /neurotikus AF dologban annyi a pozitív, hogy kifejezetten nehéz a lelkületemben érzelmet találni, amikor épp nem falatbontóan agresszívan mérgesnek érzem magam vagy amikor nem hypomániásan meg akarom váltani a világot, vagy épp mászok a szekrény sarkába a mélyponttól, (nem írom le a depresszió szót, mert attól megijed a laikus… ja hopsz.)

Tehát nem gondoltam volna, hogy egy olyan este, amikor hullafáradtan internet-kóricálással építem vissza a három agysejtem közül azt, amelyik hippocampusként tanulásért tudna funkciolnálni ráakadok egy olyan dalra, ami egycsapásra visszadob a 2009.es reményteljes énemhez.

15 voltam, az egyetlen társaságomnak jóformán a naplómat, tollakat és az mp3-lejátszót lehet mondani. Azon pedig különféle post-Disney szutykokkal. Nem, nem dalok. A metro station nem számít dalnak azzal a fejemmel, amelyik a Royal Albert Hall-ba megy majd szűk egy éven belül és jobban tervezi mint romantikus némber az esküvőjét.

Erre berakják ezt a pre-klubzene szerű, még fülbemászó ritmusos katasztrófát, ami sajnálatosan kellemetlenül tetszik. És visszaestem 2009-be, és valami enyhe reménysugár gyúlt a pici kövült mellkasomban, hogy majd ha nagy leszek, megyek én is így bulizni és milyen jó lesz valami emelkedett lelkiállapotban ilyenre táncolni.

És erre reagált a csendes realizmus a fejemben…

De… 24 vagy… mindjárt diplomás. Itt csak üszök alja népek járnak ilyenekre bulizni, és különben is utálsz kimozdulni.

2009 én: PARTIIIIIIITIMEEE

24éves én, macskával maga mellett, BF-fel feküdve az ágyon: Ok, de akkor ne szabadulj ki.

2009 én: mennem kell, mostmár 2011 van.

 

24 éves én: Mi történt, hogy így megtalálnak az emlékek?

 

Advertisements