Search

Kanapémumus-alkotások

"By giving us the opinions of the uneducated, journalism keeps us in touch with the ignorance of the community." Oscar Wilde

Hellebora Reading Challenge 2015,végeredmény

Megbocsájtok magamnak, bár az eredmény nem a legtökéletesebb. De én meg messze állok a tökéletességtől. Lássuk, hogy mennyire sikerül olyanra csűrni-csavarni, hogy az analitikai 10%-on belül legyen a teljesítés. Nem a hatástanos 70% 😉

Kicsit szégyellem magam. A 70% sikerült, 6 pont nem sikerült. A kihívást viszont megfeleltnek nyilvánítom, mert nem akarok a saját kudarcom alatt fetrengeni azzal a tudattal, hogy értelmetlen vagyok és még a hobbimnak sem sikerült hódolnom ennyire egy év alatt.

Mégsem érzem magam felszabadultnak. Szóval akár ki is mondhatom, hogy nem sikerült. Drámát nem elolvasni gyökérség volt részemről, ott van a polcon az Oscar Wilde összes. Könyvtáros nénikkel nem beszélek, mert utálok ismeretlenekkel beszélgetni és a szegediek ráadásul szigorúak, Szolnokon meg csak egyszer voltam. Tolkienre egyszerűen nem jutott agyam. A többi helyett meg inkább élvezetből olvastam.

Mindenesetre nem aggódok, kezdésnek jó volt. Mindjárt elkészítem a jövő évit, amit nem maximalizmussal, hanem realizmussal és magam iránti kedvességgel készítek majd. Két nehézségi szinttel.

De örülök magamnak, azért az nem rossz, hogy egy év alatt több könyvet olvastam, mint az átlagos emberek fele.

Hesteg elvárások. De büszke vagyok.

Lentebb az elfogadási paraméterek és a mérlegelendő tényezők vannak felsoroltatva- ami mindenhova érvényes az az, hogy egy könyvet be lehet sunyítani két helyre is.

Boldog új évet(:

1. Minimum 3 könyvet elolvasni angolul a toreadlist-ről a nagyfüzetből.

Elkapott egy tapsikolásos-roham. Ugyanis majdnem sikerült; egy ferdítéssel, miszerint nem angolul olvastam az első kettőt (mert nem sikerült beszerezni és vagy drága lett volna).

  • Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű
  • Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
  • Agatha Cristie: Ten Little Niggers

2. A Harry Pottereket sorrendben, újra. FAIL

3. Minimum egy könyvet egy hónapban SIKERÜLT

4. A híresebb Shakespeare drámákat. (min. 10 ) EPIC FAIL

5. Anna Karenina, mostmár aztán tényleg. EPIC FAIL

6. Abbahagyni a kockulást, hogy olvassak. Minél többször. FÉLPIPA

7. egy könyvet, aminek írójától még nem olvastam eddig semmit.

szinte csak olyanokat olvastam idén. De legyen mondjuk Steinbeck: a gyöngy (nem tetszett annyira, de ide jó lesz)

8. egy könyvet, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el.

Agatha Cristie: Ten Little Niggers (Londonból hoztam 2014-ben haza és idén olvastam először. Szóval elfogadva).

9. egy memoárt.

Nabokov: Nézd a Harlequineket! (ferdítés, mert nem az ő memoárja, hanem az alteregójáé, de élettörténetet vezet végig).

10. egy sorozatot.

Nem sikerült, végig egy sorozatot, de olvasom az Idő kereke sorozatot (Robert Jordan), és a 2,3,4 részt idén olvastam el. És ez körülbelül 3000 oldalt jelent, hat könyvet, ami jelenthetett volna mást is. Szóval elfogadva.

11. egy novelláskötetet.

Kurt Vonnegut: Amíg a halandók alszanak

12. egy könyvet, amit borító alapján vadásztam.

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve  (szivárványos)

13. egy Vonnegut-ot

Mi szép, ha nem ez? 

14. Drámát angolul BUKTA

15. Krimit, amit nem Agatha Cristie írt

Paula Hawkins: A lány a vonaton

16. Egy nap alatt egy könyvet. (HP1 nem ér 🙂

Maupassant: A szépfiú 

17. Valami, amit más ajánlott

Thomas Mann: Tonio Kröeger

18. Magyar írótól valamit.

Szerb Antal: A Pengdragon-legenda

19. Valami neten nagyon reklámozott könyvet.

Lehetne a skarlát betű, a lány a vonaton, az időutazó felesége, DE:

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

20. Valamit, amiből készült film.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország (IMÁDTAM)

21. Valamit, amit anya ajánl.

Milan Kundera: A búcsúkeringő

22. Könyvtáros néni ajánlást. (hihi) BUKTA

23. Valami gimiből rajtam maradt könyvet.

Ferdítve a Pendragon-legendát ide lehet sunyítani, mert mindig is érdekelt a Pendragon mondakör, és az egyetem előző három évében nem kifejezetten dobtam utána a szívemet.

24. Valamit, ami 2012 után íródott/adódott ki.

Paula Hawkins: A lány a vonaton

25. Egy könyvben említett könyvet.

Kundera: A nevetés és felejtés könyve

26. Valami fejembe erkölcsöt nevelőt.

Ferdítéssel… Két, illetve három könyvet sorolok ide. A Prozac-országot, Az Üvegburát és a Pszichiátria tankönyvét … 

Hiszen megszokhattuk, hogy az én fejemben kissé más viselkedési szabályok élnek. Értékrendet változtattam, bizonyos szinten és elkezdtem lenézni azokat, akik nem veszik komolyan a mentális betegségeket. És nyúzom a környezetem, hogy kezeljék helyükön ezeket a dolgokat.

27. Könyv, aminek az írója nem lett öngyilkos és nem lőtték le. (a változatosság kedvéért.)

Kundera: Azonosság  A bácsi még él. Szerencsére

28. újraolvasni valamit, amire befejezéskor azt mondtam, hogy még egyszer.

Sylvia Plath: Az üvegbura

29. Valami minitörténetet, amit istenverte nehéz levadászni.

Minitörténet legyen a Steinbeck: a Gyöngy és a Tonio Kröeger is. És így elfogadom magamnak.

30. Valami Tolkient. BUKTA

Előre!

Megpróbálok nem egy pánikrohamot alkotni szavakból meg hanglejtésekből. Ami nehéz lesz, tekintettel arra az apró szorító kis karmos macskára, ami a mellkasomra költözött, és nem bírom eltávolítani. Mintha dagasztaná a szívizomzatom, vagy egyszerűen csak rágná, olyan érzés.

Mivel jutottam ide, azt nyilván, szokás szerint nem tudom megmondani. Találtam képeket a múltamból, amikor még volt valamim, személyek, amikor még mosolyogtam képeken, nem csak az erőltetett széthúzott fejem volt. Megdobogtatta a pici szívem, mert az a személy is az utolsó dolgok között volt, amikor még nem telepedett rám ez a takonyhártya.

És nem fogok “szebben” fogalmazni. Minden egyes lehetőséget megragadok, hogy leírjam azt, mennyire rossz. Tudom, hogy így nem szerzek barátokat. Tudom, hogy nem olyan csajokra mennek a hímneműek, akiknek világfájdalma van. Annyira szépen leírta ezt a Prozac-ország, hogy kár lenne nem idézni. De annak az esélye, hogy megtalálom, kisebb, mint annak, hogy holnap szabadon és energiával teli ébredek fel.

Nem érzem egyébként, hogy hatnának ezek a vackok. Jót alszok tőle, ha este veszem be, 14,5 órát, így van. De azt sem tudom utána, hogy hol vagyok. Nem kikapcsolni akarom a tevékenységeim mozgatórugóját, csak kissé simítani az érzelmi hullámzásomon és a kegyetlen bűntudaton, amit alapként érzek, nap mint nap. Gyakorlatilag emiatt kelek ki az ágyból. Mondanám, hogy mi történik, ha ez elveszik, lásd a múltkori, de azt volt annyi eszem, hogy nem tettem közszemlére.

És mi köze ennek a címhez? Nem szabad visszanézni. Nem szabad belenéznem a múltamba, mert hiába emlékszem rá úgy, hogy jó volt, nem volt az. Ezért jó, hogy köteteket írtam tele, napló címszóval. Mert 2010-ben is utáltam mindent. Csak erre nem emlékezett a kedvenc aranyhalam.

Megpróbáltam nagylevegőt venni. Sikertelen. Úgyhogy újból elnapolom a megváltozunk és boldogok leszünk dolgot.

Oda meg csak nem fogok jutni, mint Elizabeth. Nagyon remélem…

Búcsúkeringő

Az első bekezdés fogott meg. Van egy olyan mondás, hogy az első fejezet eladja a könyvet, az utolsó fejezet meg eladja a következőt az írótól. Nem egészen így történt, ugyanis ez már a negyedik, vagy ötödik, amit az említett írótól aktívan magamévá tettem. Egyszerűen elkapta az ősz hangulatát, beleszerettem.

Kétszázharminc oldal, öt nap, nyolc szereplő. Nem tűnik egy nagy varázslatnak, nem is számítottam olyan hatalmas, megrázó élményre. Úgy látszik, így kell nekiindulnom az olvasásnak, és akkor kikerekedik belőle valami nagy élmény…

Érezhető volt a könyvbéli időjárás. Novemberi április, ugyanazok a narancssárga fények, ugyanúgy hullanak a levelek, ugyanúgy poros levélszag van, amikor gázol az ember a levelekben, mert vagy lusták, vagy szentimentálisak a közmunkások.

Apró fejtegetések, eszmefuttatások vallásról, érvekről, érzelmekről. Önámítás, és a szálak összefutása. Érdekes cím, sehol egy táncmozdulat. De a nyolc személy cselekménye elbűvölően kavarodik össze a végére, szivárványos, élénk kavalkáddá, hozza magával a felhőket, és érezteti az emberrel, hogy a végén a fegyver, amit behoztak, el fog sülni. A fegyvernek mindig el kell sülnie.

Azt mondják, hogy a halál mindent megváltoztat. Lehet, hogy ez így van, de nem most. Inkább költői kérdéseket vet fel, szarkazmussal vegyített illúziókat, amiket megválaszolni érdemtelen. Nem fölösleges, egyszerűen nincs meg benne az a pozitív érzés, siker, vagy egyáltalán előrehaladás, amit egy általános kérdés megválaszolásakor ér el az ember. Ezekre választ találni próbálás közben valójában problémák új és új ágait nyitó ajtókat tárunk fel, lökjük be rajta szerencsétlen  alig lélegző lököttfürtű M-et. Vagy olvasót. Biztos én vagyok túl szentimentális.

És mégis maradt valami, amit az elején hozzáállással megalkottam és maradt. A nyomott, melankólia rátelepszik az olvasóra, érezteti vele, hogy valami történik. És közben csak felszínesen, opálosan magyaráz el mindent. Nem szürke, narancssárga. Épp ugyan olyan, mint a novemberen fél négykor lemenő nap utolsó sugarai a citromsárga gingko leveleken a Dugonics téren, amik kizárólag az egyik oldalról hajlandóak lehullatni a leveleiket.

Végkifejlet, ötödik nap, már minden összekavarodva. Tudjuk, hogy ott járunk a könyv végén, tudjuk hogy közeledik az utolsó nagy történés, aztán lezárás. Valami van is. Két sorban. Utána?

Megy tovább az egész. Elveszti azt a pátoszt, amit annyira szeretett, feladja, megsemmisíti a törtetést, lebeszéli magát arról, hogy van értelme küzdeni. És álszentséggel, a többi szálon keresztül folytatja tovább az életüket. Mintha mi sem történt volna. Senki nem retten meg, senkit nem érdekel úgy igazán, hogy valami tragédia történt, mert őket személy szerint maximum egy minimális kis kellemetlenségben érinti. Mint például az, hogy egy hulla van a medence mellett. Teljesen mindennapos. Minek akár gondolni rá.

Furcsa, ahogy az ember így utólag felháborodik ezen a minimális érzelmi alapokat igénylő cselekménysorozaton, ugyanúgy furcsa, hogy segíteni akar a szerencsétlen szőkének. Aztán rájön, hogy ugyan. Nem tud, nem érinti. És még talán kissé haragszik is rá, mert a halálával feltűnést keltett. És itt jött el az, amikor a könyv fülszövegének utolsó mondata tökéletesen beleilleszkedett a mű kirakósának utolsó hiányzó darabkájának helyére:

„ […] Modern világunkban az ember elvesztette a tragikumhoz való jogát.”IMGP6999e

Mainty Tumbleweed

Kedves SzomszédNéni!

Nem érdekel, ha ezt a levelet nem olvassa el, mire Ön kézhez kapja ezt a példányt (akár papíron akár az újságban, ha megjelenik), addigra valószínűleg ezt az alkotást minimum százan el fogják olvasni.

Szeretném Önt tájékoztatni azzal kapcsolatban, hogy tudom, hogy megástunk egy bizonyos háborús árkot itt, a negyedik emeleten, így úgy vélem, a hadviselés elég kulturált formáját próbálom meg alkalmazni azzal, hogy levelet írok Önnek, nem pedig hamis vádakkal kopogok be szerda délben a szomszédhoz, jelen esetben hozzánk.

Annyira örülök annak, hogy Ön ennyire pontosan tisztában van a hol tartózkodásunkkal, illetve azzal, hogy ilyen tevékenységeket folytatunk az itthonlét során. Kár, hogy ezek kizárólag maximum egy érzékszerven keresztül jutnak el az Ön igen beszűkült és változtatásra nem hajlandó tudatáig. Értem ez alatt azt, hogy nagyon szép, és nagyon jó, hogy állítólag halottak napján egész nap ment a mosógépünk, kár, hogy egyikőnk sem volt az említett háztartási gép minimum negyven kilométeres körzetében csütörtöktől legkorábban hétfő este hat óráig. Bocs.

Ugyancsak szeretném Önt tájékoztatni annak a lehetőségnek az egyéb paramétereiről, miszerint mi hangosak vagyunk, „mosodát nyitottunk”, egyebek. Tegyük fel, hogy ez így van. Az első buktató a házirendben bújt el az Ön mindenre ügyelő szemei elől, miszerint hanggal járó háztartási munkát hétköznap 8-16 óráig, szombaton 8-14 és vasárnap 9-12-ig lehet végezni. Vagy valami ilyesmi. Jelezném, hogy a mosást olyan időpontra szoktam időzíteni, hogy értelmes emberi lény akkor már élettanilag ébren van, és még nem siklott bele a délutáni szieszta álommanóval történő tangójába. Ja és nem mellesleg nem éjszaka. Szerintem ezért igazán megsimogathatná inkább a kicsi puha fejecskénket, nem hisztizni kéne.

Tessék arra a lehetőségre gondolni, hogy esetleg Ön kezdeményez egy eljárást ellenünk. Nos, ezzel az a baj, hogy a főbérlőhöz kell a közös képviselőnek fordulnia. Nem gondolom, hogy az említett személyek bármelyike foglalkozna azzal, hogy azért, mert próbálunk nem szaglani, likvidálni akarna két okos-aranyos-szép kislányt. De, legyen így, tessék ezt az állapotot elképzelni.

Amint erről én vagy a lakótársam tájékoztatást nyerünk, abban a pillanatban életbe lép a rossz-kislány metódus. Képzelje el, van rosszabb a mosásnál. Mondjuk a hangfalak. Mondjuk a kalapálás. Mondjuk a húskloffolás. Annak az eljárásnak az ideje, mely alapján Ön oly nagy boldogsággal okozna (és egyébként a kommunikációval okoz) különféle komplikációkat az életünkben, az körülbelül másfél év lenne. Plusz a perköltség. Plusz az ügyvéd. Arról nem is beszélve, hogy különféle társadalmi, családi és szakmai előnyök miatt az a per el sem indulna, vagy pedig gyönyörű példáját statuálná a vesztett pereknek. Bocs, megint.

Ebben a másfél évben, én úgy gondolom, hogy elég sok olyan apróságot elkezdenénk rutin szinten művelni, amelyekkel az Ön élete tényleg csak a keserűségre koncentrálna. Onnantól kezdve okkal, teszem hozzá. Nehogy azt gondolja, hogy ezekkel beleütköznénk a házirendbe, vagy bármilyen másik fogást adnánk az Ön kezébe. Oda, ahol egyébként nincsen semmi ellenünk felhozható értelmes és reális dolog. Bocsi, harmadjára.

Tessék ezeket meggondolni. Meg azt, hogy sokkal rosszabb is lehetne, mint mi. Mindig van rosszabb.

Ui.: Amúgy meg mi a túrónak kell magának másokat koholt indokokkal, meg nem megtörtént ál-valósággal zaklatni? Tessék kimenni a szép novemberi napsütésbe, tessék sütit sütni, vagy lemenni a ház elé macskázni, vagy tévét nézni. Annyi szép dolog van az életben, mi a halál kénköves szeretőjének tetszik gonoszkodni? Inkább tessék élvezni, ami van.  Savanyúság.

Üdv,
H

Metakommunikáció

Rám mosolygott. De nem úgy, ahogy várta volna az ember; nem a százas izzós fogkrémreklámos 32 fogassal. Melankolikusan, félig lehajtott fejjel, a vállán az átvetett öltönyével, hátulról megvilágítva a szépen lassan nyugovóra térő nap sugaraival.

Majdnem elestem miatta, annyira belefeledkeztem. Merem állítani, hogy szép volt. Nem, nem csak az idő szépítette meg ezt a mosolyt, nem csak emiatt feledkeznék bele újra.

Hogy lehet ilyen tekintettel megáldani valakit? És hogyan tudja az az illető ezt a mosolyt ezzel kombinálni? Öltönyben? Casanova, kissé eltévedtél. Nekem meg magasabb az olvadáspontom, bocs.

Megálltam, hogy nézzem. Pofátlanul a szemébe bámultam, minden erőfeszítés nélkül tartottam ezt a tekintetet. Feltételezem, akkor még nem tudtam, hogy milyen hatással lenne rám öt évvel később. Szaggatott emlékeim vannak arról a beszélgetésről, amit ott lefolytattunk. Nem csak azért, mert régen volt, nyilván nem az az akadály, ezt bárki megmondhatja, aki ismer. Más érdekelt akkor.

16 évesen maradjunk annyiban, hogy éppen nem kerestem semmiféle szexuális tárgyat. Nem érdekelt az, hogy legyen mellettem valaki, köznyelven az, hogy barátom legyen, akivel egyszer majd talán. Felszabadult, más irányba érdeklődő kölök voltam. Mert nőnek senkit nem lehet nevezni 16 évesen. Engem meg, a fogszabályzómmal, fura hajammal és zöld pólómmal, naplementében görkorizva… Maradjunk annyiban: minden voltam, csak nő nem.

Azt sugallta az a pillantás, hogy menjek közelebb. Búbánat, mégis szép. Zavar, de magabiztosság. Paradoxonok.

Megadtam neki magam és elkezdtem gólyaként lépdelni a puha fűben, le nem véve a tekintetem az előttem elterülő zöld mindenségről, a korim érdekében. Addig mentem, míg nem a tekintetem megakadt egy pár derékszögbe állított cipőn. Ez volt a jel, hogy megérkeztem, felnézhetek.

Nem volt rám kifejezett hatással, így közelről. Jól nézett ki, tény, de ezt már akkor is tudtuk, amikor megálltam miatta. Kékeszöld szemek, vörösesszőke haj. Hasonló magasság, a kori miatt. És minimum nyolc évvel idősebb volt, ez gyorsan leesett a tekintetéből.

Bámult egy picit, mosolygott, aztán intett, hogy üljünk le a mólóra.

Nem mondanám, hogy nem lepődtem meg. Leállok sötétedéskor egy idegen városban egy vízparton egy random hapsival a mólóra ülve beszélgetni. Bátor döntés, de akkor nem egészen érdekelt. Mérlegeltem a helyzetet, úgy döntöttem, hogy futni is lehet abban a görkorcsolyában, meg rúgni is nagyon tudok vele, ha kell.

Letelepedtem törökülésben, szemben vele és folytattam a bámulást. Éreztem, hogy valami van, valami más, valami nem ebbe az élethelyzetbe illő. Túl szép itt minden, túl melankolikus az a mosoly, túl meleg az öltöny. Nem értettem, hogy mi történik, de elvarázsolt ez az érzés.

Egy ideig egyikőnk sem szólt. Én bámultam az arcát, a kezét, ahogyan kapargatta a körme mellett a bőrt. Figyeltem, ahogyan rágja a szája szélét és néha megnyalja a felső ajkát. Lassan, de mégis vontatottam, zaklatottam. Továbbra sem értettem semmit, csak kíváncsian pislogtam felé.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de az biztos, hogy a fények egyre narancssárgábbak lettek, az árnyékok nyúltak, nekem pedig elkezdett a belső órám kattogni és szorongani, hogy anyáék kiborulnak, ha nem jutok haza hamarosan.

Tudtam, hogy meglátta rajtam a türelmetlenséget, mert felnevetett. Nem úgy, ahogy várta volna az ember. Keserűen. Ha annak a nevetésnek a szarkazmusmennyiségét lecsapoljuk, akkor a világ összes hülyékkel való veszekedését meg lehetett volna előzni. Megdermedtem, nem tudtam eldönteni, hogy ez mégis mit jelentene.

Hirtelen hagyta abba, folytatta a kezei tépkedését. Ingerem lett volna rá, hogy megöleljem, de furcsán vette volna ki magát, és nem tudtam kitalálni, hogy a vízbe borítana-e dühében, vagy a nyakamat tekerné ki. Nem érte meg a próbálkozást. Ehelyett csak néztem kitartóan, kissé oldalra döntve a fejem, hogy ne a szemembe süssön a nap.

Felém fordult, elkezdett az ujjaival lépdelni a combomon. Megdermedtem. Megállt, elkapta a kezem.

-Fogalmad sincs, mit akarok, ugye?

Kezdtem kétségbeesni. Persze, hogy nem volt fogalmam. Hogyan menekülök? Hova rúgok? Ha megrántom a gallérját, akkor időt nyerek? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben a tervezés mezején, amikor elengedett, felállt és leült egy messzebbi padra.

Döbbenten ültem tovább, újabb menekülési terveket kiagyalva. Mit akarhat?

Ugyanaz a fájdalmas mosoly, mint ami megfogott benne, ami miatt hajlandó voltam idejönni. Rám telepszik a segítési vágy, de nem vagyok képes megszólalni. Tekintetekkel kéne kommunikálni, de hogyan, amikor gyakorlatilag nem ugyanazt a nyelvet beszéljük? Sokkal érettebben, sokkal ügyesebben, kifinomultabban üzen nekem, én meg csak nézem, néha megijedek, olvadok? Ezek után mit tudnék én neki segíteni?

Lemenőben a nap. Elkezd rezegni a telefon a zsebemben. Mennem kéne, indulni, felvenni, visszatérni a valóságba, itt hagyni ezt a szerencsétlent, akin nem tudok segíteni, mert nem vagyunk hajlandóak a gátlásokat és félelmet leküzdeni? Nem, nem ismerem. Lehet, hogy amint lement a nap, hozzákötöz egy fához, megerőszakol, aztán bedob a folyóba oszlani. Az is lehet, hogy a fák alá temet el. Meg az is, hogy semmi mást nem szeretne, mint valaki társaságában, nyugalomban egyedül lenni.

Elkezdek felállni, kissé otrombábban, mint szoktam, jelezve, hogy elmenőben vagyok, utolsó alkalom, hogy kezdjen valamit a jelenlétemmel, ha már fél órát szótlanul egymás szociális érzékeinek feljavításának kudarcba fulladásával töltöttünk. Felriad a révületből, ismét rám fókuszál. Az utcalámpák kigyulladnak, legalább ennyi nyugalmam lehet.

Feláll, nyúzottan, kétségbeesetten néz rám, mint az utolsó reményre, akivel még kezdeni lehet valamit. Elmúlik a félelmem, átveszi a helyét az értetlen kíváncsiság.

-Haza kell mennem – közlöm csendes, kissé elfúló hangon.

És ezzel megtört a hallgatás, a zavar, a kétségbeesés, minden, elkezd határozottan mozogni. Már a betonon álltam, mikor utolért, a lámpa alatt. Alig fél méterre állt meg tőlem. És kezdtük az egész ismerkedési procedúrát elölről. Bámulás, kérdések dobálása tekintetekkel, zavartság, félrebeszélés. Újabb sok percen keresztüli állás, semmi valós változás. Fürkészés, hirtelen felismerése a korkülönbségnek. Visszavonulás a részéről. Kérdő, csípőre tett kéz az enyémről. Felpillant, újra az első mosoly. Csillog a kékség a szemében, az egész arcát elborítja a zavartság, de van benne valami cinkos, valami kérdéses, valami kibontakozni vágyó. Aztán feltett egy kérdést:

-Legalább megölelhetlek?

Kíváncsiság

Mert egy átmulatott éjszaka után három dolgot nem szabad megnézni: a pénztárcát, a telefont és az ágy jobb oldalát…

Nem merem kinyitni a szemem, mert tudom, hogy jobban fájna a felismerés, mint a tegnap este emlékmaradványai. Fel kéne kelni, de úgy értékelem az állapotom, hogy inkább élvezem még a kényelmes ágyikóm paplanbarlangjában való fetrengést. A szemhéjamon átszűrődő fénynek hála realizálom, hogy a nap odakint süt, tehát úgy hét óra elmúlhatott, de még nincs tíz, mert melegem nincs. Az arcomon érzem, hogy nyitva maradt az ablak tegnap este, a lábujjaimmal pedig azt, hogy valahol hibás a barlangom felépítése. Gyakorlott mozdulatokkal húzom vissza magam alá a nyitott részt, ezzel újra tökéletessé varázsolva a rejtekemet.

Megpróbálok megfordulni –ezzel tönkretéve a gondosan behajtogatott részleteket-, óvatosan, a csípőmet fordítom először, majd a bal karom jobbra átlendítésével és a térdeim jobbra mutatva történő újbóli összezárásával sikeresnek nyilvánítom a procedúrát.

Majdnem sikeresnek, ha pontos akarok lenni. A fejem megérezte a mozdulatváltásokat, a talpam pedig valami olyannak ütközött, ami nem megszokott része az ágyamnak.

Továbbra sem nyitom ki a szemem, valószínűnek tartom, hogy a felismeréstől rohanhatnék is ki a szobából. A meglepetésre, ami abból adódik, hogy mi van jobbra, nem is beszélünk, elég a reggeli stressz e nélkül.

Felfedezésre indítom a végtagjaim, miközben erőteljesen próbálom rekonstruálni, hogy vajon mit sikerült behurcolnom a kuckóba. Gyakoriak ebben az esetben a ruhadarabok, szétdobált plüssállatok, a vészhelyzet-lábas, régen még macska is lehetett volna az aktuális hálótárs.

Nem szabad elkapkodni, hiába éget a kíváncsiság, hiába dobnám rá magam teljes testtel a betolakodóra, hogy halálra szeretgessem. Ha egy ruhakupac, akkor csalódás lenne a vége. Ha plüss, akkor meg sajnálnám, hogy megfojtom az érzelmeimmel. Ha meg él, akkor visszatámad.

Elkezdem spiccbe hajlítani a lábfejem. Érzem, ahogy a testemtől felmelegedett paplan huzata lágyan simul a lábfejemre. Ha tudnék, dorombolnék. Lassú, hullámzó siklómozgásra hasonlatosan próbálom a nagylábujjam közelebb evickéltetni a betolakodóhoz. Elértük az első határt, a barlangom falát. Óvatosan, nehogy a fejem vagy bármi más részem megmozduljon, elkezdem kidugni a felfedező egységet. Az első dolog, amivel szegény expedíción résztvevő ujjacskáim szembesülnek, az az, hogy tényleg nyitva az ablak, és szédeleg be az októberi levegő. Szinte kapkodásra kényszerít. De erőt veszek magamon, és nem hagyom, hogy a hideg elrontsa az ismeretek begyűjtését.

Éppen csak átfutott a fejemen a gondolat, mikor a felderítő egységem célba ért, és megérintett valamit. A valami puha, meleg és fura alakja van. Tehát az, hogy álomba szeretgettem a farmerom, vagy a zoknim, vagy az előrelátás lábasát rugdostam le talp-tájékra kiesett… Kezdek megijedni, hogy a valami mégiscsak valaKI.

Nem húzódom vissza. Ha elkezdtük, be is fejezzük. A végeredményre most inkább nem gondolok. Félek a meglepetésektől.

Mennyi az esélye annak, hogy kitalálom a nemét abból, hogy milyen a lábfeje? Egy próbát megér. Lábujjak, kicsit talán nagyobbak, mint az enyémek. Zokni nincs, puha, nem érzem, hogy bundás lenne. Ezzel nem vagyunk előrébb. Külső ív, meleg, száraz… Ebből kiindulva is lehet akárki. A sarok reszeltsége és nagyság fogja eldönteni. Ha abból sem állapítom meg, megijedek, hogy hazahoztam egy hobbitot és még csak nem is emlékszem…

Száraz, kissé ráncos talp. A belseje is meleg, de nem izzad. A sarok markáns, erős, kissé szárazabb.

Hímnemű illető, húsz fölött.  Első megkönnyebbülés.

Második kiderítésre váró információhalmaz: milyen viszonyban vagyunk?

Kicsit közelebb, fejet óvatosan mozgat, szemet nem nyit ki, jó, ügyes. Jobban vagyok, hatott az adrenalin, hogy nem egy lábast fektettem magam mellé. Minimálisan simogatja az önbizalmam, de ettől nem leszek előrébb.

Nem, nem használjuk a kezünket. Uralkodunk magunkon. Sarokkal közelebb törtetek. Nem ébredt fel az egyén, vagy ha igen, azt nem vettem észre. Reflexes, félálombeli érzelmeket, mozdulatokat akarok látni, vagyis érezni.

Talp belső íve. Kegyetlenül fókuszálnom kell, hogy ne akarjam megölelgetni ezt a lényt mellettem. Annyira puha és meleg a talpa… az lábfejem meg pont odaillik a boltívére. Fogd vissza magad, információkat gyűjtünk. Simul, simul…

Erre megfordul. És beletenyerel a feszülten egyenesen tartott, nem mozdított arcomba.

Úgy érzem, egyesek nincsenek annyira felébredve, mint én… Lehet, hogy ez volt a végszó. De nem akarom feladni, annyira poénos volt… Még talán vissza is tudnék aludni, ha ennél élettel telibben nem reagálja le a határsértésem.

Vagy mégsem. Hideg van a paplanon kívül. Visszahúzódok, visszafordulok. Kezd elmúlni a vágy, hogy megölelgessek egy porcelánmikrofont. A fejem továbbra is tüntetően meg akar vesztegetni az Algoflex gondolatával. A képlete, a hatásmechanizmusa, a recept nélküli fájdalomcsillapító készítmények… Egyszerre minden ott van előttem. Kínoz, hogy keljek fel és vegyek be egyet. De ellenállok, mert ahhoz ki kéne nyitnom a szemem, kimenni a konyhába, érezni, hogy hideg a PVC… És a legfontosabb: Elmúlna a varázs, ami a kíváncsiságomból ered.

Nem tudom, meddig feküdtem így, de a személy mellettem megváltoztatta a légzése ritmusát és elkezdett fészkelődni. Előbb utóbb szembesülős beszélgetésben lesz részem… Ne, ahhoz még nem vagyok elég jól…

Matatás. Paplanzörgés. Érzem, hogy minimálisan besüpped a vádlimnál az ágy. Ő is felfedezne? Milyen viszonyban vagyunk? Hogyan kell reagálni? Mit kell csinálni ilyenkor?

Lélegezz, de ne ekkorákat, mert visszaveri a lélegzeteid a fal, csak finoman, ne lődd le, hogy ébren vagy.

És hozzám nyúlt. Képes volt végigsimítani a lábujjaival a vádlimon. Újabb információk: Van annyira erős a combizomzata, hogy ezt indokolatlanul finoman, buli utáni reggelen meg tudja csinálni. És úgy, hogy nem leszek tőle kék zöld foltos, pluszpont. Kezd érlelődni bennem a gondolati, hogy magamra húzzam a karját, amivel az előbb artikulálatlanul az arcomba vágta az alvási stádiumát.

Leért a sarkamig, bennem pedig eloszlott a bizonytalanság és félelem okozta köd, ami miatt nem akartam ma reggel erőt fektetni a szemhéjam felemelésébe. Valahogy kezd nem érdekelni, hogy mik az ismeretségünk előzményei.

Elkezdem fejben összeszedni a lehetséges variációkat a további történésekre, összegzem a tapasztalatokat, információkat és úgy döntök, hogy meguntam a találgatást.

Megfordulok és kinyitom a szemem.

10 perces levél

Kedves M!

Sokat gondoltam ma rád, tekintettel arra az unalom-halmazra, ami a rossz idő, a másnaposság és az engem körülvevő közhely atmoszférájának keverékéből áradt. Arra, hogy mit csinálsz. Vacilláltam azon, hogy bemegyek a könyvtárba és írok egy helyzetjelentést, de az ágyam legyőzött.

Hiányzol. Hiányzik a nyugalom, ami a jelenléteddel körülvett, a halvány mosolyod, amivel meg tudod váltani a világot.

Irigylem a kitartásod. Csinálod, egyedül, varázsolsz, fényképezel és közben nem borulsz meg semmin, nem a szőnyeg alól kell felkaparni az élni akarásod utolsó morzsáit. Az album, amit küldtél, mellesleg, tökéletesen beleillik ebbe az időjárásba, ami csak nem akar anticiklonná alakulni.

Kinyomtattam a képeket, amiket gondoltam. Közhely mondatok. Közhely gondolatok. Szóismétlés. Könyörgöm, ennyivel több kávét kéne innom, hogy értelmesen tudjak hozzád beszélni?

Megesik. Igazából azt, ami köré ezt a levelet építeni akartam, teljesen elfelejtettem. A délutáni kis bögre közben gondolkoztam el azon, hogy ugyanazt érzem, mint J.C.V… Vagyis Carrie, vagyis S. Ha érted. Az album, ugyebár. Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy miért lenne értelme arrébb mennem. Kimozdulni. Lebegek ebben a tehetetlenségben, várok, hogy legyen annyi inger, hogy elkezdjek tanulni. És semmi.

Három percem maradt arra, hogy befejezzem. Remélem, jól érzed magad, rég nem beszéltünk. Biztos fura látni, hogy hogyan őszülnek a fák arrafelé. Nem élénkül már fel a zöld, szépen lassan kiszívják belőle a szépséget, nem élesztik fel a moszatok. Kíváncsi lennék rá, ettől függetlenül.

És elmehetnénk csónakázni. Olyan közhelyesen. Kötött ruházatban, farmerban. A piros polárpokróccal. Meg egy adag teával.

Jövő héten lehetett volna rá alkalmunk, úgy érzem. De akkor már az információ dendrittüskévé alakítása lesz a legfontosabb.

Sajnálom, hogy így alakul, és megint nem voltam képes egy értelmes levelet összetákolni, egy normális mondathalmazt, amiben nem az a mozgatórugó, hogy írj, drágám, írj, nembaj, hogy mit.

Lassan elkezd zavarni, hogy semmi értelme. De novellát meg nem tudok. Történetet sem. Remélem, segítesz majd. Lehetsz a főszereplő.

További kellemes hétvégét,
Ölelések,
Hellebora

Egy perccel léptem túl.

Szombat esti szösszenet

Csak a tegnap este. A gyertyázás, a ma reggel.
Hidegről, az őszi ködről akartam írni, arról, hogy mennyire zavar, hogy lecsúszik a combzoknim a térdem alá, amikor sétálok, meg az új sálamról, hogy mindig megeszem a szöszjeit, amikor lefelé nézek. Mert ugyebár sokszor nézek lefelé, tekintettel arra a rengeteg önbizalomra, amivel a sikerélményeim megáldottak az évek során.

És egyáltalán nem ezt érzem. Ami jelenleg fogva tart, az a pici kis kellemesség, amit akkor veszek észre, amikor szívom be a levegőt. Pillangók, vagy mi. És az, hogy csak ölelgetném a létezést, mint gyakorlatilag fogalmi síkon létező semmiséget, amit megfogni nem lehet. Biokémia, ami fizika, ami matek, igen, köszönöm, realitás, de mégsem.

Csak úgy van. Nem tudom, hogy hova fog kilyukadni ez az egész. Annyit tudok, hogy tetszik az itthon lét. Mézeskalácsházikós; végül is tényleg a padláson lakok. A szekrényemet már anya ruhái vették birtokba, a porszívót az én ajtómban kell tárolni, egy bezacskózott matrac mellett. Elköltöztették hozzám, az albérletbe a nádfotelt, ezzel is ritkítva a törzsgyökeres bútorokat a szobámban. Meg is sirattam, kicsit kétségbe esve, hogy basszuskulcs, tényleg elkezdtem elköltözni otthonról.

És mind emellett céltalanság van. Semmi történés, amiről írni lehetne úgy, hogy gyakoroljam a történeteket, a cselekvések írásművészetét. Lebegek a kis világomban, pontosan úgy, mint öt éve, vagyok, de ebben kimerülök. Meg iszom a töménytelen kávét, hogy legalább a levegővételeknek lássam értelmét. Bár annak egyébként is mindig láttam, mert úgy jutnak el hozzám az illatok. Ami azért említésre méltó inger, habár nagyon nem cselekvés.

Nemkapkodunk, nemsietünk, kiélvezzük. Ez volt az a mondat, amit feljegyeztem, attól az embertől, aki megkeserítette a tanulmányaim tavaly. De mégis. Elrohanok minden vacak mellett, mert semmi más nem fészkeli be magát a hajam alá, csak a kétségbe esés, hogy menni kell. Ez mondjuk állandó maradt a képeken. A félelem. De valahogy változik.

Minden megváltozott, attól teljes mértékben eltekintve, hogy mennyiről tehetek, és mennyiben volt más a hibás.

Ezen gondolkoztam ma is, amikor császkáltunk a taknyos Tisza- parton. Nem volt köd, nem volt eső, nem is volt annyira hideg, de a szürkeséget felnagyítja az emlékezetem. Balra az éppen sárgulni elkezdő gesztenyefák, jobbra a szőke Tisza, zöldre festve. Miért is ne…

Arrébb mentünk egy bicikli elől, és elkezdtem a gesztenyéket nézegetni, keserédes mosollyal gondolva arra, ami tavaly óta a zsebemben lapul. Mert tavaly szép őszt szerettem volna, barátokkal, idillit.

Idén pedig a tényeket összevetve félek, hogy rossz lesz. Minden el tud romlani, akármennyire szeretném, hogy ez ne történjen meg. De a Tisza- part állandó maradt. Csak fehérebb és kevésbé szedte szét a szocializmus a betonját, mert maximum két éves. Kissé vesztett a spontaneitásából…

Ugyanazt érzem, mint márciusban. Hogy van bennem potenciál arra, hogy szeressek valakit. Hogy nagyon szeressek valakit, hogy az illető ne meneküljön a csillogó szemű boldog, bizalommal teljes énem elől. Azt szeretném, ha ez az érzés kimászna belőlem, ölelések formájában mások számára is érthető legyen, és megkönnyebbüljek tőle, visszamászhassak arra az alap állapotra, amin nem sérülök. Mert ilyenkor jön el az a lendület, hogy úgy szól a karma, hogy szívassuk meg. Aztán jön a kibuktatás-betononcsúszás-lehorzsolt kölök.

Nincsen célpont. A legnagyobb baj, hogy nincs, akire rátestáljam ezt a boldogságot. És nem múlik el. Ilyenkor már csak az a baj, ha rossz embert talál meg.

Ne bántsátok a boldog lököttet, légyszíves. Pont ugyanúgy védtelen, mint Brunella a Hétfejű Tündérben. És olyan lökött és szeleburdi, mint Vacskamati.

És elkezd sírni a monitor előtt, amikor hallgatja az egyik legszebb számot erről az albumról, mert megijed, hogy megint felmossák vele a padlót.

Nem akarom lefejelni a valóság-táblát. Maradni akarok a saját félrealitásomban. A valóság ijesztő.

Első októberi értelmetlen egymás után dobált mondathalmaz

8:22

Neeheemakaroohok.

De mégis kell, mert egyetemista vagyok és a két értelmes előadás közül ez az egyik, amire  be kell járnom. Szóval kelj fel, ráadásul… Hajajj, meg kell nézni, mennyire feküdted el a hajad.

Annyira nem halálos. Csináljunk kávét. 44 négyzetméteren való cikkcakkmozgásommal lehetne ezt legjobban leírni. Ki a kávéfőzőhöz, be a vízért,  vissza a fürdőszobába.

Nehezen mozognak az ujjaim, nehezen kopognak a billentyűk. És mellette jön be az október. Mert ez az első hétköznap, amikor október van. De most nagyon… Már az illat nélkül is rájöhettem volna. Sorakoztak az esőcseppek a kilépő rozsdás kis fogóján. Ha ez nem elég, akkor mi?

Kéne tea, de a tegnapi zöldtea-hányinger incidens után annyira nem rajongok az ötletért. Kéne valami színes. De hát nem is fekete, ami rajtad van. Nembaj, valami kell!

9:20

Poets of the fall, a teát, mint lételemet elengedtem. Lassan el kell indulnom, beleveszni a ködbe, hogy az antianginás szerekkel telekörmöljem a széthullóban levő füzetem.

Nem akarok ilyen októbert. Nem itt. Vissza akarok menni a nyaralóba, hogy a reggeli kávémat egy piros polár takaróba csomagolva, a hintaágyon szipákoljam be, miközben nézem a vizet és hogy mennyire csend van. Meg fogdosva az a papucsba sikeresen betaláló esőtvíztől átnedvesedett lábujjaimat.

Süss fel nap… Köhögtem a saját parfümömtől reggel. Ez volt az a mozzanata a reggelnek, amikor azt mondtam, hogy nehem. Ezt nem mered. És fogtam magam és bevettem a köhögéscsillapítót. Fenéket fog itt a betegség a mindennapi boldogságom fölött győzni.

Értelmetlen mondatok egymás után dobálása, hogy megpróbáljuk leírni a helyzetet: Kudarc.

Create a free website or blog at WordPress.com.

Up ↑